Tizenegy éve távozott közülünk: számos betegség után végleg pihenni tért a Nemzet Színésze, Szabó Gyula.

Bár sok növény kiválóan érzi magát a magaságyásokban, van négy, amelyek számára ez a környezet nem ideális.

Nem tudom, hányszor hallotta életében azt a különleges, mégis oly egyszerű szót: köszönöm. Talán túl ritkán. Most engedd meg, hogy több tízezer egykori kisgyerek nevében - köztük talán a te nevedben is - kimondjam helyettük. Köszönjük, hogy itt voltál. Köszönjük azt a hangot, amely mindig ölelt, megnyugtatott és dédelgetett bennünket. Az a hang, amely mellett sokunk álomba szenderült egy mesehallgatás közben, vagy amely nélkül a Magyar népmesék varázsa sosem lett volna ugyanaz - ahogyan azt az Újságmúzeum is megfogalmazza.

Szabó Gyula hangja nem csak a stúdió mikrofonjába szólt - a szavai mélyről, az Alföld csöndjéből, Kunszentmárton szelíd öléből érkeztek. 1930-ban látta meg a napvilágot, egy egyszerű parasztcsalád kilencedik gyermekeként. Ott, ahol a Hármas-Körös kanyarog, ahol a nyár lassabban lélegzik, ahol a mesék még a fák árnyékában születtek. Ahol egy gyermek hite szerint a szivárvány egy híd, ami a mennybe vezet. És ő hitte, hogy egyszer majd fel is ér rá. Kergette. Mezítláb. És bár akkor úgy érezte, elérhetetlen - mi már tudjuk: végül mégis eljutott oda.

Szabó Gyula mindig nyíltan vállalta: mélyen vallásos, katolikus családban nőtt fel. Akkoriban ez nem volt éppen előny - talán ezért is hagyta el a papi hivatás álmát, ami gyerekkorában még olyan természetesnek tűnt. A sors azonban más utat jelölt ki számára. Egy napon két barátját kísérte el a Színművészetire - és őt vették fel. Egyszer csak ott állt egy szobában, és amikor megszólalt, mindenki érezte: ez a hang nem hétköznapi. 12 ezren jelentkeztek abban az évben. És mégis - őt választották.

Nem csak egyedül esett meg ez így - gondoljunk csak Bánhidi Lászlóra, az örök Matula bácsira! Ő is csupán egy barátot kísért, mégis a figyelem középpontjába került. Valamiért ezek a különös események mindig rátalálnak arra, aki igazán érdemes rájuk.

A Magyar Rádió stúdiója, David Lytton A kerék című rádiójátékának felvétele. Szabó Gyula és Garas Dezső színművészek. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Szabó Gyula mesélésének varázsa páratlan volt, olyan, ahogyan csak kevesen képesek kifejezni magukat. Elmondta, hogy az ízes, gazdag beszédmódját nagyapjától örökölte, aki estékenként fáradhatatlanul szőtte a meséket unokái köré. Ott tanulta meg, hogy minden egyes történet a szív mélyéből fakad. Gyermekként zongoráról álmodozott, de a hangszer ára túl magasnak bizonyult. Így hát a hegedűt választotta, amelyet a kezébe fogott. Noha végül nem a zene lett az ő hivatása, a dallamok emléke örökre ott maradt a hangjában, mint egy finom, sosem feledhető melódia.

Mert volt ebben a hangban valami... több, mint technika vagy színészi eszköztár. Volt benne szeretet. Olyan melegség, amit nem lehet tanítani. Gondolj csak bele: mennyi karaktert tett örökre emlékezetessé? Ha Peter Falk karaktere, Columbo megszólal az ajtóból azzal a híres "Még egyetlen apróság..."-gal - az a félmosoly nekünk nem az amerikai színészé, hanem Szabó Gyuláé. Ő volt dr. Bubó, Éder mester a Pumukliból - mindenhol őt hallottuk, és ettől lett minden figura kicsit a miénk is.

Sokan ismerik a történetet, miszerint második felesége, Pálma is a férfi varázslatos hangjába szeretett bele. Ő maga osztotta meg ezt a felejthetetlen pillanatot: fiatal lányként a Sportkórházban dolgozott, és fogalma sem volt arról, ki az a Szabó Gyula. Egy nap azonban belépett egy vizsgálatra, és amikor a férfi megszólalt, azonnal megérezte, hogy ő nem hétköznapi. Ez a különleges pillanat pedig mindent megváltoztatott, és onnantól kezdve már nem volt visszaút.

Gyula bácsi élete már számos megpróbáltatáson ment keresztül. Átélt egy házasság végét, és egy szívfacsaró veszteséget, amikor első feleségét örökre elveszítette, így két gyermekével egyedül maradt. Ám a sors kegyeibe fogadta, amikor feltűnt az életében Pálma, és együtt megszületett Zsófi, aki a közös életük legszebb ajándéka lett.

A Magyar Rádió 14-es stúdiójában Greguss Zoltán és Szabó Gyula színművészek alkotnak. Kép: Fortepan / Szalay Zoltán.

Zsófi már édesanya lett, és a kis Mendel, az unokája, mostanra tisztában van vele, ki az a bácsi a képernyőn, aki olyan varázslatos, meleg hangon szól. Tudja, hogy az ő nagypapája az, aki most már az égből, egy másik világból figyeli őt.

Tizenegy év telt el azóta, hogy Szabó Gyula végleg búcsút intett nekünk. Az egész ország gyászolja őt, mégis úgy érezzük, hogy itt van velünk. Mert minden egyes szava, minden verssora, minden mese, amelyet megosztott velünk, örökre velünk maradt. Ott él az esti mesék varázsában, a régi filmek emlékében, és abban a békés légkörben, amelyet csak ő tudott varázsolni a nappalinkba.

És nem csupán a hangja érződik hiányzóként. Hanem az a különleges emberi méltóság, az a letisztult, mégis mély egyszerűség, amelyből manapság egyre kevesebb található. Ő így fogalmazott:

"Nemigen találkozom olyan emberekkel, akik diófát ültetnének."

Lehet, hogy ennél nincs is szükség több szóra. A diófa nem csupán a jelen pillanatnak él. Gyökerei mélyre hatolnak, s csak az ülteti, aki hisz a jövő ígéreteiben.

Szabó Gyula igazi példa volt arra, hogyan lehet a gyökerekből merítve építkezni. Az értékek átadását szívvel-lélekkel végezte, legyen szó a színpad varázslatos világáról, a stúdiók izgalmáról, vagy éppen a családi vacsorák meghitt pillanatairól.

Most már ott van, ahol újra felfedezheti édesanyja meséinek varázslatos világát. Ahol a petróleumlámpa fénye játékosan táncol a falon, és ahol a Körös partján végre megnyílt a szivárvány kapuja. Most már nem kell sietnie, hogy utolérje. Most már ő is részese ennek a csodának.