A legkisebb Lévai figyelemre méltó pillanata | Demokrata

A zágrábi verseny számomra igazi fordulópontot jelentett a felnőtt mezőnybe való belépésem során. Fantasztikus összecsapásokat vívtam, hiszen sikerült legyőznöm azt az azerit, akit korábban a junior Európa-bajnoki döntőben legyőztek. Az elődöntőben a tokiói olimpia és világbajnokság győztesével, egy iráni sportolóval mértem össze tudásomat, majd a döntőben az U23-as világbajnokkal küzdöttem meg. Minden egyes meccs új élményeket és kihívásokat hozott, amelyeket sosem fogok elfelejteni.

Elértem egy erős ágat, és a döntőig jutva végül győztem is, mégis sok kérdés motoszkált bennem: vajon én leszek a válogatott tagja? Elgondolkodtam rajta, milyen célokat tűzzek ki az első felnőtt idényemre: a tapasztalatszerzés legyen a fő fókusz, vagy bátran merjek nagyot álmodni? Szerencsére az év jól indult, és bár korábban távoli célnak tűnt, a zágrábi versenyen végleg elhatároztam, hogy idén Európa-bajnok szeretnék lenni, mert már elérhetőnek láttam ezt a célt. És a csodával határos módon, hamarosan valóra vált.

A család meglepetten figyelte, hogy valaki ilyen hirtelen az elit közé emelkedhet.

Apámmal és a testvéreimmel mindent alaposan átbeszélünk. Az előző év második felében említették, hogy miután megnyertem a korosztályos Európa-bajnokságot, és harmadik lettem a junior világbajnokságon, lehetőségem nyílhat a felnőttek versenyébe való beleszólásra. A mindennapos birkózás és a felnőtt mezőny tapasztalása sokat segített, hiszen a nemzetközi edzőtáborokban megfigyelhettem az élvonal erejét. Éreztem, hogy egyre inkább kezdem elérni azt az erőt, ami szükséges ahhoz, hogy a legjobbakkal méretkezzek. Az év eleji válogató, valamint a zágrábi és tiranai rangsoroló megmutatta, hogy teljes mértékben bízhatok magamban. A szüleim pedig észrevették bennem a potenciált, hogy akár az áprilisi Európa-bajnokságot is megnyerhetem, sőt, már a világbajnokságot is tervbe vették számomra idén.

A Lévai név a birkózás világában már nemcsak egy név, hanem egy igazi örökség. Édesapja, Lévai Zoltán, aki nemcsak edző, hanem a sportág iránti szenvedélyének megtestesítője is, mindig támogatta a gyermekeit. Két bátyja közül az idősebb, Zoltán, aki már a párizsi olimpián is megmutatta tudását, világbajnoki és Európa-bajnoki ezüstérmével büszkélkedhet 77 kilogrammos kategóriájában. A másik bátyja, Tamás, szintén nem maradt el a sikerek mögött, hiszen ő vb- és Eb-bronzérmet szerzett 82 kilogrammban. A legkisebb gyermekként valószínűleg már korán eldőlt a sorsa, hiszen a családi hagyományok és a sport iránti elkötelezettség minden bizonnyal formálták pályafutását.

- Tényleg egy nagy birkózócsalád vagyunk, a szélesebb rokonságot is beszámítva. Apukám is birkózott, sőt az ő ágáról szinte mindenki - lányok, fiúk egyaránt. Ha vissza kéne kutatni, honnan is indult a birkózás szeretete a rokonságban, és el akarnám mesélni a generációkon átívelő teljes családi történetet, nem egy órát, hanem napokat kéne beszélgetnünk és inkább könyvet írni belőle, nem cikket. Apukám életében, a testvérével együtt, évtizedek óta szerepel a birkózás. Ami neki versenyzőként nem jött össze, megpróbálta nálunk elérni, és ha már fiai születtek, ez adott is volt. Azt viszont mindig elmondja: ha látta volna, hogy valamelyikünk nem tehetséges, vagy nem szerettük volna a sportágat, biztos nem erőlteti ránk. Gyerekkorban már látszik, ki lehet szűrni a tehetségeket, és mind a hármunknál megvolt a megfelelő mozgásforma. Eleinte csak játszani mentünk le edzésre, megszerettük a közeget. Nekem a legjobb barátaim is innen kerültek ki. Ha újra kezdeném sem változtatnék semmit.

- Két bátyja azért leosztotta a szerepeket, megvolt otthon a rangsor? Sokat gyűrték egymást?

- Persze, a hierarchikus rend megvan a mai napig. Otthon azért nem gyűrtük egymást, mert elfáradtunk annyira az edzések alkalmával, hogy nem vittük haza a birkózást. Fizikailag biztos nem, bár a beszédtémák között felmerül, próbáljuk elválasztani a sportot és a családot, nem tölti ki minden pillanatunkat, erre apukánk mindig figyel.

Hogyan boldogul édesanyja az idegeivel?

Édesanyánk az a stabil bázis, aki összetartja a családunkat, mindig mellettünk áll, és mindenben támogat minket. A sportág iránti szenvedélyünk generációkon átível, és ha az egyik fiunk már elérte céljait, itt van a másik, sőt, az utánpótlás is már a küszöbön áll – így soha nem ér véget ez a kaland. Anyukám mindig boldog, amikor a szőnyegen lát minket, függetlenül attól, hogy milyen eredményt érünk el. Minden versenyünket figyelemmel kíséri, és ahova csak tud, elutazik velünk. Tavaly nyárig a repüléstől való félelme miatt autóval járt mindenhova, még a hosszú, 15-20 órás utakat sem bánta. Mindig igyekszik mellettünk lenni, amiért mindannyian nagyon hálásak vagyunk, és próbáljuk viszonozni a támogatását. Örömmel tölt el, hogy egy ilyen szeretetteljes család áll mögöttem. Az élsport világában gyakran hallani, hogy a versenyek kimenetele fejben dől el, és ez valóban így van: a nemzetközi mezőny szintje nagyjából azonos, a különbséget a mentális erő és a hozzáállás jelenti.

A szilárd és támogató családi háttér alapozza meg az önbizalmát? Az első felnőtt évében két kiemelkedő versenyen indult, világklasszis sportolók ellen, és láthatóan nem ijedt meg sem a kihívásoktól, sem az ellenfeleinek hírnevétől.

A sikerhez elengedhetetlen a mentális erő, és én ezt a családomtól örököltem. Úgy vélem, hogy a nevelés alapvetően befolyásolja, hogyan állunk hozzá az élet kihívásaihoz, ami kihat a tanulásunkra, a sportteljesítményünkre és a versenyzéshez való viszonyunkra is. A szüleim mindig azt hangsúlyozták, hogy bármilyen nehézség adódik, mindig van megoldás, és képesek vagyunk túllépni az akadályokon. Ez a hozzáállás most, a verseny során is nagy segítségemre volt, és hiszem, hogy a jövőben is kiemelkedő szerepet fog játszani az életemben. Szeretném megemlíteni a csapattársaimat is, akikkel a Honvédnál és Esztergomban a fiókklubban dolgozom. Közös munkánk során egy támogató atmoszférát alakítottunk ki, ahol bármi is történik edzés közben, nem haragszunk meg egymásra, ha éppen egy pontot szerzünk. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy kinek mik az erősségei, és inkább bátorítjuk egymást, hogy előre lépjünk. Az egymásból merített erő rendkívül fontos. Arra bátorítok mindenkit, aki a birkózás vagy bármely sportág iránt érdeklődik, hogy tapasztalja meg ezt a támogató közösséget. A támogatás sokkal nagyobb előrelépést jelent, mint az irigység.

- Bevallom, nagyon megnyugtató és örömteli hallgatni, ahogy tizenkilenc évesen mesél az életfelfogásáról, a családjáról, az emberi kapcsolatairól. Egyre inkább kiveszőben a hasonló szemlélet a korosztályából.

- A családom a legerősebb támaszom és a fő motiváló erőm. Többgenerációs családi házban élünk Dorogon, a nagyszüleim a földszinten, a testvéreim külön lakrészen, ahogy én is a szüleimmel. Erős a kötelék közöttünk, és a bátyáimmal mi is nagycsaládot tervezünk. Tomi kislánya egyéves, és szeretne még három lányt. Öt gyereket tervezett, a felesége hármat, úgy tudom, kiegyeztek négyben. Zolikának tavaly októberben született meg a kisfia - ha már a birkózó-utánpótlást említettük -, és még két gyereket szeretne. Én is úgy tervezem, ha gyerekem lesz, ne legyen már egyedül, ezért hármat szeretnék. Épp ezért mindkét bátyám építkezik, és ezt is családi "vállalkozásban" visszük, hiszen apukámmal és a bátyáimmal végezzük az átalakítást, felújítást, átépítést.

Úgy vélem, most már nyugodtan hátradőlhetünk, hiszen a Lévai család megbízható alapot nyújt a magyar birkózó-utánpótlás számára. Az építkezés egy izgalmas családi összefogást is jelent, hiszen a múltban is szoros kötelékek kialakulásához vezetett egy-egy ilyen projekt.

- Saját speciális csapatépítő programunk a közös házépítés. Apukám szinte mindent kitanult az élete során, nagyon sok mindenhez ért, és igyekezett mindig is átadni azt a gyakorlati tudást is, amire egy férfinak az életben szüksége lehet. Zolika és Tomi idősebbek nálam, sokkal több mindent elsajátítottak már apától, én vagyok most a soron, hogy kitanuljam, amit csak lehet. Egyikük Tarjánban, másikuk Tokodaltárón újít fel házat - mondjuk Tominál Tarjánban mintha egy új házat építenénk, annyi munka van vele, az előző tulaj lehet hogy sírva fakadna, ha látná, és rá sem ismerne az eredeti házra. Egy éven belül mindketten terveznek beköltözni.

Fokozatosan kibogozzuk a Lévai testvérek sikerének titkát: vajon az építkezéseken végzett kemény fizikai munka is hozzájárul a testépítéshez?

- Tényleg, apukám tudhat valamit! Mert a házépítés kemény meló, a fizikai erőt ott szerezzük meg, mondhatjuk, sajátos alapozást végzünk, a szó minden értelmében.

- Visszatérve a birkózás világába, emlékszem, hogy gyerekként hárman együtt álmodoztunk valami igazán nagyszerűről. Megfogalmaztunk egy közös célt, amely mindannyiunkat összekötött, és tele voltunk lelkesedéssel.

A beszélgetés során szóba került, hogy milyen célokat tűztünk ki magunk elé. Mindhármunk számára az Európa-, világ- és olimpiai bajnoki cím elnyerése a legfőbb álom. Már volt rá példa, hogy a magyar bajnokságon mindhárman aranyérmet szereztünk, ez egy hatalmas közös mérföldkő volt az életünkben. A következő lépés az, hogy egy világversenyen hasonló eredményt érjünk el, és együtt állhassunk a dobogón. Az olimpiai súlycsoportok kihívást jelentenek, hiszen nehéz megoldani, hogy mindhárman egyszerre kijussunk, de ne essünk kétségbe: Zolika vagy én, Tomi pedig 87 kilogrammban lehet ott a legjobbak között. Az előttünk álló kihívások magasak, de az álmaink legyenek merészek és nagyszabásúak!

- Azt megbeszélték, hogy ne legyen olyan, hogy valaha egymás ellen kelljen birkózni?

- A bátyám, Zolika 77 kilogrammban fog versenyezni, és mivel ez az olimpiai súlycsoport, úgy döntöttem, hogy én is felmegyek a 72-ről. Azt már előre tisztáztuk, hogy komoly mérkőzést nem fogunk egymás ellen vívni a versenyeken, szóval ezzel nincs is gond.

- És hogyan oldják meg, ha egy versenyen egy ágra kerülnek a sorsolásnál?

Már régóta foglalkoztat minket ez a kérdés. Az edzések és a nemzetközi versenyek során egyértelműen látható, ki az, aki jobban teljesít, és kinek van nagyobb esélye a kiemelkedő eredményekre. Valamilyen módon meg fogjuk találni a megoldást, akár egy súlycsoport-váltás is szóba jöhet részemről, de ez még a tervezési fázisban van.

A mostani állapotához viszonyítva kétszer akkora ugrásra lenne szüksége, de előbb egy újabb sütit szeretnék kérni!

- Nincs probléma, meg fogom oldani! Tominak is sikerült már korábban, amikor 82 kilóról 97-re tornázta fel magát. Szóval ez tényleg nem lehetetlen!

- Ezt az évet akkor melyikben tervezi, mert Európa-bajnok a 72 kilogrammos súlycsoportban lett.

- Tavaly 77 kilogrammban indultam a saját korosztályomban, de idén meglátjuk, hogyan alakul. Az biztos, bármelyikünk indul is világbajnokságon, olimpián, egymásnak ugyanúgy fogunk szurkolni. Egymással szemben irigység, féltékenység nincs, a szeretet adja az erőnket. Vagyunk olyan jó kapcsolatban mindhárman testvérek, hogy nincs rivalizálás, nem lesz problémánk, hogy ki a jobb.

Két birkózó fiútestvér között mindig ott lebegett a győzelem iránti szenvedély, hogy megverjék egymást, és a másik fölé kerekedjenek.

- Maximalista vagyok. Utálok veszíteni, legyen szó bármiről. Ötéves edzői technikumba járok, nálunk mindenki sportoló, a többiekben is megvan a tűz - bármit csináltunk, akár röplabdáztunk vagy mondjuk fociztunk, mindig nyerni akarok. Egyébként nem edzői, hanem tanítói pályára készülök továbbmenni.

Ahogy már korábban is utaltunk rá, nem tűnt túlságosan megijedtnek, amikor például egy olimpiai bajnokkal kellett megküzdenie. Talán nem is izgulós típus? Lehet, hogy inkább a higgadt versenyzők közé tartozik?

Korábban gyakran izgalommal telve léptem a szőnyegre, ami sajnos néha hátrányosan befolyásolta a teljesítményemet. Az elmúlt évek versenyei azonban rengeteget segítettek abban, hogy megtanuljam kezelni a stresszt. Talán a tavalyi junior Európa-bajnokság volt az a mérföldkő, ami megváltoztatta a hozzáállásomat. A sorsolás rendkívül nehéz volt, és ekkor realizáltam, hogy nem érdemes feleslegesen izgulni, hiszen bármelyik ellenfél kemény falat lehet. A szüleim mindig azt mondják, hogy ha bajnokká szeretnél válni, akkor mindenkivel meg kell küzdened. Mostanra a versenydrukkom inkább energikus izgalommá alakult; élvezem, ha sok néző előtt szerepelhetek, és ha a televízió is közvetíti az eseményt - a rivalda fényét igazán szeretem. Az Európa-bajnokság Somorján, Felvidéken szinte hazai pályának számított számunkra, a lelátón a magyar szurkolók 95%-a buzdított minket, és ez hatalmas erőt adott. Az ő támogatásuk is része a sikerünknek.