A nyugati tudományos közegben a cionizmus már nem számít népszerű témának.

Egyre több nyugati tudós és akadémikus hívja fel a figyelmet arra, hogy a tudományos világban egyre inkább elfogadottá válik az antiszemita anticionizmus. Ez a nézet különösen aggasztó, mivel számos, Izrael belpolitikáját és a Hamász elleni konfliktust kritizáló szakember is osztja ezt a véleményt. Kiemelendő az a tétel, hogy Izrael Gázában népirtást, vagyis genocídiumot követ el, ami ma már a diskurzus szerves részévé vált. Ez a tendencia jól tükröződik abban, hogy nem csupán írók és médiaszereplők, mint például Arundhati Roy és Sally Rooney, hanem tudósok és egyetemek is csatlakoznak a BDS (Boycott, Divest, Sanction) mozgalomhoz. Ez a kezdeményezés kulturális, gazdasági és politikai bojkottot hirdet Izrael ellen, különös figyelmet szentelve a palesztinok elnyomásának és a gázai népirtásnak. A BDS legfrissebb globális kampánya a Microsoftot vette célba, mivel a Guardian, az AP és a +972 izraeli-palesztin magazin oknyomozásai alapján a vállalat jelentős szerepet játszik a mesterséges intelligenciával felgyorsított genocídiumban. A BDS radikális stratégiájának része az akadémiai bojkott is, amely szerint az izraeli egyetemek bűnrészesek Izrael katonai megszállásában és apartheid rendszerében. A társadalomtudományok képviselői, köztük Judith Butler és az Amerikai Antropológiai Társaság, szintén támogatják az akadémiai bojkottot. Boaz Golani, a Technion professzora és munkatársai azt kutatják, hogy a 2014 és 2021 között egyes akadémiai folyóiratok a szerzők affiliációja alapján elutasították-e a benyújtott tanulmányokat. A Jerusalem Postnak adott interjújában Golani kifejtette, hogy az eddigi eredmények azt mutatják, hogy az izraeli kutatók sokkal nagyobb arányú elutasításnak vannak kitéve, mint az orosz kutatók 2022-ben. Golani szerint ennek a különbségnek az oka az antiszemitizmus, amely bár sokak szerint eltűnt, valójában továbbra is jelen van, és csak arra vár, hogy újra megnyilvánuljon. Az október 7-i események kapcsán felmerül a kérdés, hogy nevezhető-e antiszemitának. A válasz kulcsszerepet játszik a társadalmi diskurzusban és a nemzetközi politikai reakciókban. A kérdés megvitatása elengedhetetlen a megértéshez és a további lépésekhez.

2022-ben a tudományos életben tapasztalható politikai buzgalomra válaszul jött létre a mai antiszemitizmust kutató központ, a London Centre for the Study of Contemporary Antisemitism, amit a Goldsmiths' College-ban oktató szociológus, David Hirsh alapított, és hozzá hasonló, baloldali gyökerű gondolkodókat tömörít - mondja Berkovits Balázs szociológus, aki a Haifai Egyetem kutatóintézetében dolgozik, illetve maga is kötődik a londoni központhoz. Az intézményben március 29. és április 1. között zajlott egy nemzetközi konferencia, aminek Berkovits is egyik szervezője és panelbeszélgetések előadója, illetve moderátora volt. A konferencia szervezői szerint ma az antiszemitizmus tagadása, trivializálása, normalizálása zajlik, áldozathibáztatással és az izraeli felelősség felnagyításával. 1945 után az új európai konszenzus szerint nyugaton nem lehetett antiszemitizmus, hiszen az nem volt legitim önkifejezési forma, emlékeztet Berkovits. Ma pedig hivatalosan csak rasszizmus és iszlamofóbia tapasztalható a bevándorlókkal szemben, antiszemitizmusról a nyugati akadémiában gyakorlatilag csak anticionista megközelítésből lehet publikálni, teszi hozzá. A London Centre létrehozására azért volt szükség, hogy legyen olyan platform, ahol kutatók anticionista felhang nélkül is írhatnak a jelenségről.

Az értelmiségi diskurzus határvonalainak elmozdulását tükrözi, hogy 2025-ben a Penguin Books kiadta Pankaj Mishra könyvét, a népszerű indiai esszéista és publicista legújabb munkáját, amely a The World After Gaza címet viseli. A Guardian ezt a művet 2025 legjobban várt könyvének nyilvánította, míg a Time magazin a hónap legkiemelkedőbb olvasmányaként méltatta. Az említett londoni konferencián több előadó is megdöbbentőnek tartotta Mishra nézeteit, amelyek a történelmet a rasszizmus és a dekolonizáció perspektívájából vizsgálják. A Guardian egyik kritikájában megfogalmazta, hogy Mishra szerint minden nyugati hatalom a globális faji hierarchia fenntartásán munkálkodik. A nácizmust a szerző a kolonializmus kiterjesztéseként értelmezi, amelyet Hitler hozott Európába, míg a holokauszt a fehér ember által más földrészeken elkövetett népirtások folytatásaként jelenik meg. A Guardian újságírója Mishrát idézve hangsúlyozza, hogy a holokauszt kollektív emlékezete nem természetes úton alakult ki a 1939 és 1945 közötti eseményekből, hanem utólagos konstrukció, gyakran politikai szándékokkal tervezett módon.

A holokausztot tehát felnagyították és eszközként használták, magyarázza Berkovits Mishra gondolatmenetét. Az indiai szerző szerint szerint ma már maguknak az izraelieknek a cselekedetei is a fehér népirtók mintázatába illeszthetők; a gyilkolás üteme, a tömegsírok feltöltése, a mészárlás gonosz személytelensége (a mesterséges intelligencia használata) az éheztetés, orvosi ellátás ellehetetlenítése, mind a nácik és az izraeli hadsereg hasonszőrűségét igazolják. Berkovits szerint Mishra mint közíró az élő lelkiismeret szerepében tetszeleg a tények legcsekélyebb ismerete nélkül, és megfeddi a világ vezetőit és a közvéleményt, mert engedik, hogy Gázával megtörténjen a legszörnyűbb atrocitás. Akkor is ugyanilyen tétlenül néznek, amikor a világ magára hagyta a varsói gettó zsidóit. Ehhez képest érdekes módon, bár erős összefüggésben az előző véleménnyel, teszi hozzá Berkovits, számos neves holokauszt- és antiszemitizmus kutató, köztük Raz Segal vagy az amerikai Brown Egyetemen oktató izraeli-amerikai Omer Bartov nyílt levélben tiltakoztak az ellen, hogy az október 7-i Hamasz-vérengzést párhuzamba állítsák a holokauszttal, vagy népirtásnak nevezzék. Szerinte ez azért van, mert implicit módon a terrorista mészárlás antiszemita jellegét tagadják. Bartovék álláspontja szerint kizárólag az erőszak spirálja vezetett a Hamasz cselekedetéhez, ami bármennyire is gyűlöletes, a megszállás miatti ellenállás egy formájának nevezhető. Mi több, maguk az izraeli vezetők is eszközként használják az antiszemitizmust, ami feljogosítja őket arra, hogy saját szabályaik és logikájuk mentén cselekedjenek, figyelmen kívül hagyva a nemzetközi szabályokat, például a népirtás megelőzését és büntetését taglaló 1948-as genocídium-egyezményt. Berkovits szerint ezzel az antiszemitizmust kiszakítják a történelmi kontextusából, kontinuitásából, beleolvasztják a rasszizmus általános masszájába, és így tagadják létezését a jelenben. Az antiszemitizmus olyan rasszizmus, ami jelenleg üres halmazt rajzol ki: nincsenek beletartozó esetek, ugyanakkor ezt a nem létező jelenséget létezőnek hazudva használják Izrael védelmére, a zsidók "privilégiumainak" biztosítására, a nyugati államok által a zsidók és intézményeik számára biztosított fokozott védelemre és a holokauszt történelmi emlékezetének "kivételezettségére". Ezért mondhatják, folytatja Berkovits, hogy október 7. csak külsőségeiben hasonlított egy pogromhoz, de valójában nem azért történt, mert az izraeliek zsidók, hanem azért, mert izraeliek; ugyanakkor az izraeli válaszcsapást megpróbálják népirtásként értelmezni, ami szerinte holokauszttagadással, de legalábbis holokauszttorzítással ér fel.

A zsidó gyarmatosítás jelensége elsődlegesen a nacionalizmus megnyilvánulása volt, amelynek célja a nemzetépítés, nem pedig egy már meglévő nemzet hatalmának kiterjesztése. E nacionalizmus hátterében szegény, nincstelen bevándorlók álltak, akik hasonlítanak a mai eritreai és szíriai menekültekre, és akik folyamatosan provokálják az európai lelkiismeretet. A cionizmus arra törekedett, hogy válaszokat adjon a világban meglévő ontológiai bizonytalanságra, amelyet a muszlimok, keresztények, valamint különböző tudományos és nacionalista nézetek támasztottak a zsidók számára – fogalmazza meg Eva Illouz francia-izraeli szociológus, reagálva Didier Fassin francia antropológus vádjára, miszerint az izraeliek Gázában a 21. század legdrasztikusabb népirtását hajtják végre. Illouz szerint a cionista zsidók lényegében hibridek voltak: gyarmatosítók és a történelem nagy üldözöttjei egyben, akik a saját túlélésükért küzdöttek, így nem lehet párhuzamot vonni egy erős nemzet birodalmi gyarmatosítása és egy mezítlábas nacionalizmus között, amely a létért harcol. Az, hogy a zsidók nem léphetnek be a posztkoloniális áldozatok panteonjába, Illouz szerint három fő okra vezethető vissza: egyrészt a zsidó nemzetet az ENSZ legitimnek ismerte el 1948-ban; másrészt a zsidók többször is győzelmet arattak az arab államok felett; harmadrészt pedig az egykori zsidó áldozatok, akik ma győztesek, új áldozatokat teremtettek a palesztinok személyében, akiket elűztek otthonaikból, és akik azóta is az izraeliek uralma alatt élnek, melynek foka az adott korszak függvénye. Illouz nemrégiben nem kapott meg egy izraeli állami kitüntetést, mivel nem vonta vissza az aláírását egy olyan petícióról, amely a ciszjordániai emberi jogi visszaélések ellen emelt szót. Továbbá, bármennyire is kritikus a saját kormányával szemben, október 7. után szkeptikusabbá vált a nemzetközi bíróságokkal kapcsolatban. "Már nem tekintek rájuk úgy, mint megkérdőjelezhetetlen tisztaságú intézményekre. Ha ennyi ország követ el szörnyű bűntetteket anélkül, hogy felelősségre vonnák őket, akkor miért éppen Izrael ellen emeltek vádat – egy kis ország ellen, amely minden oldalról fenyegetéseknek van kitéve?" – nyilatkozta Illouz, akire az izraelinfo.hu hivatkozott a Haaretz című baloldali lapban.

Berkovits megjegyzi, hogy a zsidók a nemzetközi porondon is "ki lettek fehérítve", ami azt jelenti, hogy a nyugati társadalmakban egyes társadalomkritikusok és kisebbségi képviselők szerint ők a privilegizált csoportok közé tartoznak, az államhatalom kedvezményezettjei, valamint az új faji hierarchiák haszonélvezői és fenntartói lettek. A diskurzus fokozatosan olyan irányt vesz, amelyben a zsidó alakját az izraeli állam mögött álló gyarmatosítóként kezelik. Közben az 1967-es hatnapos háború körüli események, amikor a szomszédos arab államok együttesen próbálták megsemmisíteni Izraelt, szándékosan a feledés homályába süllyednek.