Aida és Manon – a megvalósult szerepálmok. Ezek a karakterek nem csupán operák hősnői, hanem a szenvedély, a szerelem és a dráma megtestesítői is. Aida, a fáraó lánya, aki a szerelem és a hűség között őrlődik, egy igazán különleges történetet mesél el a

- Sorsszerűség és gondviselés? Családunkban a zene sosem volt hivatás, inkább egyfajta örökség, ami mélyen gyökerezik a múltunkban. Nagytatám, aki a református templom kántora volt, felnőtt korában saját erőből tanult meg zongorázni és énekelni. A zene és a vallás szoros kapcsolatban állt egymással az életében; a templom és a zene iránti vonzalma szinte természetes volt számára. Bár volt egy stabil szakmája, a vasárnapi istentiszteletek során mindig is vágyott arra, hogy a zene által fejezze ki hitét és érzelmeit. Gyerekként én is mindig ott ültem az első sorban a templomban, és ekkor ismertem meg igazán a zene varázsát. Az a pillanat, amikor a zene és az ima egybefonódik, mindig is mélyen megérintett. Az emelkedett lelkiállapot, amit a zene nyújtott, örökre nyomot hagyott bennem.

Kislány korom óta a zene világában éltem, mindig is vonzott a dallamok és ritmusok világa. A környezetem is észrevette, hogy van egy különleges zenei hallásom, és ennek köszönhetően a marosvásárhelyi művészeti iskolába íratkoztam be az általános iskola első osztályába. Négy éven át zongoráztam, ami hatalmas élmény volt, de egyben kihívást is jelentett. A napjaim korán kezdődtek, hiszen hat órakor már fel kellett kelnem. A tanítás reggel nyolctól délután kettőig tartott, utána pedig még maradtam a zongoratanárnőmnél, mivel otthon nem volt lehetőségem hangszert gyakorolni. Mivel faluról ingáztam, késő délutánra értem haza, és akkor még a tananyagot is el kellett sajátítanom. Ez a sok teendő nagyon megterhelő volt egy kisgyermek számára, így az 5-8. osztályt az általános iskolában folytattam, de valahogy nem éreztem magam otthon. Folyamatosan vágyakoztam vissza, mert tudtam, hogy a zeneiskolában van az én helyem. Emellett amatőr kórusba is jártam, hiszen a zene és az éneklés iránti szenvedélyem sosem csillapodott. Szerencsére édesanyám és a nagyszüleim mindig támogattak, hittek abban, hogy a gyermek megérezheti, mi az, ami igazán neki való. Soha nem erőltették rám az akaratukat, és azt mondták, ha valóban a zenét akarom követni, akkor a kilencedik osztálytól visszatérhetek a zeneiskolába. Ez a szabadság és támogatás mindig is erőt adott nekem.

Tettél egy lépést, de a többiekhez képest még mindig hátrányban éreztem magam, mert a zeneelméletet szinte a nulláról kellett elkezdjem. Ahhoz, hogy Kolozsváron felvételizni tudjak, magánórákat vettem zeneelméletből. Az első felvételi vizsgámon azonban az elméleti eredményem visszahúzta az átlagomat, így az első évemet csak fizetős helyen kezdhettem. De annyira elkötelezett voltam, és a tanáraim is észrevették a fejlődésemet, hogy újra nekivágtam a felvételinek, és végül állami helyre kerültem. Így teljesítettem a négy éves konzervatóriumi képzést, majd folytattam a tanulmányaimat még két év mesteri programmal.

Kolozsváron az első és legnagyobb kihívás a nyelvtudás volt számomra. Emellett az is nehézséget jelentett, hogy egy olyan évfolyamba kerültem, ahol a társaim jelentősen felkészültebbek voltak, mint én. Szerencsére azonban sikerült ledolgoznom a hátrányomat.

- Különleges és szokatlan a neve, igazi érdekesség!

Az édesanyám választása volt, hogy milyen néven ismertem meg a világot. Fiúként Zsombornak kellett volna hívniuk, de a sors másképp alakította. Egy lemezborítón bukkant rá Kovács Apollónia nevére, ami annyira megragadta a figyelmét, hogy végül ezt a nevet adta nekem. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az éneklés irányába sodródjak, még akkor is, ha nem abban a zenei stílusban találom meg a hangom, amit ő elképzelt.

Puccini Manon Lescaut-jának premierje előtt a közösségi médiában megjelent egy elbűvölő videó, amely bepillantást nyújtott az előadás előkészületeibe. Olyan varázslatos érzés volt, mintha egy igazi díva invitálna minket a budoárjába, felfedve a titkokat és az izgalmakat, amelyek az előadás mögött rejlenek...

A marketingcsapat állt elő ezzel az innovatív ötlettel, valószínűleg figyelemmel kísérték, hogyan vonzzák a nagy operaházak a közönséget. Ez lehetett a kezdeményezésük alapja, amely végül rendkívül sikeresnek bizonyult. A 21. század a vizuális élmények korát éli, ahol a látvány egyre inkább középpontba kerül. Mindez számomra néha zavaró, hiszen mi az érzelmekre építünk, és számomra a hangzás az elsődleges. Az opera már jó ideje próbálja átlépni a hagyományos kereteket, hogy ne csupán auditív műfaj maradjon; egyre nagyobb szerepet kap a színpadi jelenlét, az előadók megjelenése és külseje – tehát a külsőségek is hangsúlyosabbá válnak.

Van-e valaha lámpalázad? Ha igen, hogyan birkózol meg vele a színpadon?

Nagyon érzékeny lélek vagyok, ami sokszor megnehezíti a mindennapjaimat. Ez nem csupán a színpadon mutatkozik meg, hanem a háttérben is, ahol a látszat mögött rejtőző küzdelmek folynak. Mindenkinek megvannak a saját belső harcai... A stressz számomra igazi ellenség, és annak a kezelése, hogy legyőzzem vagy legalábbis félre tudjam tenni, nem egyszerű feladat. De tudom, hogy ez tanulható, és igyekszem együtt élni vele. Amikor sikerül elfogadnom, mintha csak egy különös barátot választanék, az segít abban, hogy a terhek kissé könnyebbé váljanak. Sajnos hajlamos vagyok a dolgokat túlságosan analizálni. Néha úgy érzem, hogy a saját gondolataim fogságába kerülök, és ezek a belső vívódások teljesen kimerítenek. Főleg, amikor valamire készülök, akkor hajlamos vagyok túlpörgetni magam.

- Mennyire nehéz egy szerep megtanulása, hiszen egyrészt a hangokat kell tökéletesen megformálni, ugyanakkor a színpadi játékra is figyelni kell. Ezt is tanulják a hangképzés mellett az egyetemen?

Sajnos nem igazán tudok pozitív hírekkel szolgálni. A főiskolán, ahol tanulok, a színészképzés csupán két évig tart, és mindössze egy vagy két órát foglalkozunk vele hetente. Amikor én egyetemre jártam, a tanítás román nyelven zajlott, ami külön kihívást jelentett számomra, hiszen nem beszéltem jól ezen a nyelven, amikor a kolozsvári zeneakadémiára kerültem. Először le kellett győznöm a gátlásaimat ahhoz, hogy egyáltalán merjek megszólalni. Onnan kellett eljutnom odáig, hogy ki tudjam mutatni a saját egyéniségemet is, hiszen a színpadi játék lényege éppen ez.

Lényegében a színpadon szerzett élmények gazdagítanak minket, és folyamatosan formálják tudásunkat. Vannak, akik szakmai útjuk során másoktól kérnek segítséget, míg mások önállóan, autodidakta módon fejlesztik készségeiket. Akadnak olyanok is, akik rendkívül fogékonyak, és sokat merítenek abból, ha megfigyelnek egy másik előadást vagy kollégájuk játékát. Én személy szerint imádok színházba járni; mindig örömmel tölt el, amikor sikerül eljutnom egy előadásra, hiszen a szakmám rengeteg időt leköt.

Persze hallja a kritikákat is az ember, nem feltétlenül a szakmai kritikára gondolok, inkább a kollegiális, segítő szándékú megjegyzésekre. Én lépésről lépésre építkeztem, azt tűztem ki célul, hogy mindig, minden fellépésemkor egy picivel többet tudjak megmutatni annál, amit legutóbb.

Ez a szakma rendkívül összetett, ahol a zene és a ritmus határozza meg a lényegét. Számomra az éneklés a legfőbb vonzerő, és mélyen érdekel a mögötte álló tudományos aspektus is, különösen a technikai részletek. Éppen ezért számos tanárnál vettem részt órákon, hogy folyamatosan fejlődjek. Tizenegy éves szólistaként és hat évnyi énekkari tapasztalattal a hátam mögött, hiszen már harmadéves egyetemistaként a magyar opera kórusába kerültem, még mindig úgy érzem, hogy bőven van mit tanulnom és felfedeznem az éneklés világában.

Sok mindent tanultam kollégáktól, rendezőktől is. Selmeczi mester élő lexikon, tőle rengeteg elméleti tudást lehetett szerezni, és aki fogékony volt rá, az megragadta az alkalmat a tanulásra. Én pedig olyan voltam, mint egy szivacs. Vágytam tanulni, mindenre, amire nem volt lehetőségem korábban. Nagy érdeklődéssel és csodálattal viszonyultam, viszonyulok ehhez a hivatáshoz.

- Hogyan készül egy szerepre?

- Amikor szerepre készülök, alaposan utánaolvasok a darabnak, szerzőnek. Legutóbb Puccini életregényét böngésztem, nagyon hálás vagyok a Bókay János-kötetért, annyira visszaadja Puccini lelkületét, érzelmi világát. Amikor befejeztem olvasását, megsirattam, meggyászoltam a zeneszerzőt, annyira ott voltam vele, mintha magam is tanúja lettem volna művei megszületésének. Puccini zenéjében, a verista zenében érzem a leginkább otthon magam, hangilag, érzelmileg ott tudok igazán kibontakozni. Nyilván Verdit is nagyon szeretem, de Verdi inkább gondolkodó, nem annyira érző, az ő zenéje nagyon intellektuális, Puccini viszont tele van érzelemmel.

Mennyi idő szükséges egy szerepre való felkészüléshez?

Néha bizony csak egy hajszálnyi időre van szükség. Egy komoly főszerephez legalább három hónapnyi felkészülés szükséges ahhoz, hogy magabiztosan letedd a kottát, amely akár háromszáz oldalt vagy még annál is többet tartalmazhat. Természetesen, minél nagyobb a tudásod, annál egyszerűbbé válik a tanulás folyamata. Ha pedig kiválóan bánsz a kottával, akkor akár a felére is csökkentheted a tanulási időt.

Nem vagyok biztos benne, mikor volt az a legnagyobb kihívás, amikor egy új szerepet mindössze néhány nap alatt kellett elsajátítanom. A Manon szerepe is váratlanul érkezett számomra. Márciusban indultak a színpadi próbák, ám eközben a már repertoáromon lévő darabokat is játszanom kellett. Számos főszerepemet énekeltem, amelyeket szintén elő kellett venni az előadások előtt, és mindez zenei és színpadi felkészülést igényelt.

- Milyen módon indul a munka az új pozícióval?

- Én mindenképpen a kottával kezdem. Leolvasom kotta szerint a szerepet szöveggel, majd lefordítom a szöveget. Ezzel nagyon sok idő telik el, mert nincs igazán jó program, ami az archaikus olasz nyelvet fordítani tudja. Néha egyetlen szóval rengeteg időt töltök el. Vannak ugyan nyersfordítások, a librettó magyar fordítását meg lehet találni, de az énekesnek szóról szóra tudnia kell, mit mond. Tudok ugyan olaszul, de az operaszövegek régi olasz nyelven íródtak, sok szónak az akkori formája ma már nem használatos. Valahogy aztán összerakom, lefordítom a librettót magamnak, mindenféle információt elolvasok, rákeresek forrásokra, amelyek segítenek a szerepformálásban.

Miután leteszem a kottát, megkezdődik a próbafolyamat, és a rendező előadja a saját koncepcióját. Itt jön el az igazi kihívás pillanata, hiszen lehet, hogy az eddig elképzelt víziód teljesen eltér attól, amit ő lát az előadásban. Ezt gyakran el kell engedni, hiszen a klasszikus rendezésekben a szerep szorosan összefonódik a zeneszerző által megálmodott és megírt anyaggal – itt igazából azt játszod, amit a zene megkövetel. A modern rendezések viszont más utakat járhatnak be. Néha a rendező eltér a hagyományos értelmezéstől, és olyan irányt kíván, ami merőben különbözik az eredeti elképzelésektől. A zene számomra mindig is egy érzelmi állapotot teremt, ezért előfordul, hogy a rendezői utasításokkal szemben nekem kell ellentmondanom saját magamnak. Ez bizony sokszor igazi nehézségeket okoz.

Ez természetesen általában nem tükröződik vissza a színpadon. Egy karakterhez szinte bármilyen elem hozzáadható, hiszen minden egyes ember egyedi, és más-más módon reagál a különféle szituációkra.

- Ilyenkor mi számít a játékban, a hangi teljesítmény vagy az összes többi tényező?

- Operában elsősorban a szerepet kell tudni elénekelni, mégpedig igényesen. Ez az elsődleges szempont, azután felzárkózunk a többi egyébbel.

- A kolozsvári közönséget mennyire sikerült megszokni, megszeretni, mennyire érezhető a színpadról, hogy mit szeretnek jobban, mit hogyan fogadnak?

Tapasztalataim szerint a kolozsvári magyar közönség még mindig inkább az operettet részesíti előnyben. Ennek oka valószínűleg az, hogy az operett magyar nyelven elérhető, és vidámabb hangulata van. Talán nézőink inkább a szórakozást keresik, vagy az opera műfaja nehezen emészthető, főleg ha valaki nem gyerekként vagy fiatal felnőttként találkozik vele. Voltak olyan időszakok, amikor a közönség létszáma meglehetősen csekély volt, ami számomra, mint előadóművésznek, nagyon fájdalmas és frusztráló élmény volt. Például az Otello előadására, amely egy gyönyörű Verdi-mű, alig száz zenekedvelő látogatott el. Szerencsére az utóbbi időszakban a nézőszám jelentősen javult; a Tosca előadásunk szinte telt házas volt, és más Puccini-művek, mint A fecske, a Manon Lescaut, a Bohémélet és a csütörtök este bemutatott Pillangókisasszony is nagy érdeklődést keltett. Külön öröm számunkra, hogy a fiatal generáció is egyre inkább megjelenik a nézőtéren.

- Talán azért sem volt olyan népszerű az opera, mert kicsit statikus műfaj, és aki gyerekkorától nem zenén nevelkedett, csak azt látja, hogy valaki kiáll, mint egy oszlop, és énekel. Hallottam olyant egy rendezőtől, hogy időnként nagyon nehéz megmozgatni az énekeseket, mert az énektanároktól azt tanulták: "húzd ki magad, úgy énekelj!"

- Mindennek van előnyös és hátrányos oldala. Mi, énekesek, néha jobban szeretjük a klasszikus rendezéseket olyan szempontból, hogy ezekben a produkciókban nagy, impozáns a díszlet, míg a modern rendezésekben ezek le vannak csupaszítva, gyakorlatilag az előadóművésznek kell "betölteni a teret", ami nagyon nagy kihívás, és valahogy még sincs akkora sikere.

Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás: Nyilvánvaló, hogy a kortárs rendezések között is találunk igazán figyelemre méltó alkotásokat. Különösen emlékezetes számomra Tompa Gábor által színpadra állított Spanyolóra, amely modern megközelítése mellett lenyűgöző látványvilágával is kitűnt. Az előadás nemcsak a művészi színvonalával, hanem a közönség érdeklődésével is sikerrel bírta magára vonni a figyelmet; számos alkalommal szerepelt a programban, és mindig sok nézőt vonzott.

A klasszikusabb rendezéseket különösen értékelem, mert egyfajta varázslatot hoznak az életembe, és képesek elrugaszkodni a mai hétköznapok szürkeségétől. Olyan, mintha időutazásra indulnék, belemerülve a 100-150 évvel ezelőtti vagy még korábbi történetekbe. Mégis, hangsúlyoznom kell, hogy a modern feldolgozások is meg tudják ragadni a figyelmemet, amennyiben a szereposztás, a partnerek és a rendező is a helyén van. Nyitottnak kell lennünk a különböző megközelítésekre és élményekre, hiszen minden előadás új lehetőségeket kínál.

Szenvedélye a zene, különösen az opera varázslatos világa, ahol a dallamok és érzelmek találkoznak. Emellett a festészet is lenyűgözi, hiszen a színek és formák kifejezik azt, amit szavakkal talán nehezen tudna megfogalmazni. A természetjárás is kikapcsolja, amikor a friss levegő és a csendes erdők ölelésében találja meg a nyugalmat. Az írás is fontos számára, mivel lehetőséget ad arra, hogy gondolatait és érzéseit papírra vesse, így teremtve meg a saját belső világát.

Hálás szívvel tekintek a sorsra, mert mostanra az életem igazán kiegyensúlyozottá vált. Férjnél vagyok, és úgy érzem, hogy megtaláltam azt az embert, aki igaz társam lett – ez rengeteget segít a szakmai pályafutásomban is. A férjem évfolyamtársam volt itt Kolozsváron, ahol hosszú éveken át jó barátok voltunk. Ő hamar elkerült Düsseldorfba, hogy operastúdióban tanuljon, majd társulati tag lett, hiszen ő is zenész. Mindketten nagy szenvedéllyel szeretjük a természetet, kirándulni járni, gyalogtúrákra, erdőkbe. Erdély gyönyörű tájait, a Kárpátok csodás helyeit felfedezni mindig új élmény számunkra. Emellett új országokat és városokat is szívesen látogatunk, hogy megismerjük más népek kultúráját és életmódját. Mindig nyitottak és kíváncsiak vagyunk arra, hogyan élnek másutt az emberek. Így amikor csak tehetjük, felfedezünk, utazunk, és élvezzük az élet adta lehetőségeket.

Mindig arra vágytam, hogy megismerjem a világot. Én különben a szakmámat is hobbinak érzem, jó lenne, ha ehhez a hivatáshoz a világjárás is társulna.

- Ha jól sejtem, két helyen is otthon érzi magát.

Igen, mostanában kétlaki életet élek. Nyáron itthon töltöm az időt, hiszen a férjemnek hat hetes nyári szabadsága van. Amikor éppen nincsenek előadásaim, Düsseldorfban tartózkodom, ahol nem csupán a férjem feleségeként vagyok jelen. Bejárok az operába gyakorolni, és igyekszem bővíteni az ismeretségi körömet, ami nem mindig egyszerű feladat. A nyugati piacon óriási a verseny, rengeteg tehetséges énekes van, és Németországban az operajátszás valóban iparszerűen működik.

Hallottam, hogy léteznek olyan operaházak, ahol az énekeseket szinte kényszerítik bizonyos szerepek elvállalására, még akkor is, ha hangilag nem állnak készen rá. Mennyire képes az énekes fenntartani a belső egyensúlyát ezekben a kihívásokkal teli helyzetekben?

- Ilyen szempontból is nagyon szerencsésnek gondolom magam, mert itthon a vezetőség megértő, elfogadja, ha visszautasítok egy szerepet. Tudatában vagyok annak, hogy ha most be is tudnám vállalni a vágyott szerepet, hiszen legyezgeti a hiúságomat, hogy rám bízták, tíz év múlva hátrányomra válhat ez a kaland.

Úgy érzem, hogy tudatosan és fokozatosan formáltam meg eddigi zenei pályafutásomat. Természetesen, mindig is voltak szerepálmaim, és ezek között emelném ki az Aidát és Manont. Emlékszem, amikor azt mondtam magamnak, hogy ha valaha elérhetem, hogy ezeket a darabokat elénekeljem, már teljesül minden vágyam. Jelenleg tehát már a szerepálmaim megvalósításának örömét élem. Nyilvánvaló, hogy a drámai repertoárban - amennyiben a hangom tovább fejlődik - még sok izgalmas szerep vár rám a jövőben, de már eddig is nagyszerű karaktereket formálhattam meg. Igazán szerencsésnek érzem magam...