Amikor a nőnek csupán két perc áll rendelkezésére...

Persze a kvótanőséget is ki lehet maxolni, kvótának lenni mondjuk több mint láthatatlannak lenni. Ez is egyfajta privilégium? És ha az, akkor hálátlan vagyok?

Helló! Örömmel értesítelek, hogy közösen rendezünk egy kiállítást több független szerkesztőséggel. Tudnál csatlakozni hozzánk a Kossuth téren, hat óra körül? Éppen most léptem ki a zuhany alól, a szabadnapomon, vizes hajjal, amikor a szerkesztőm felhívott ezzel a váratlan hívással, mindössze egy órával az élő közvetítés előtt.

Miért vagyok itt? Mit is mondhatnék? Miért éppen én? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak és a kollégáimnak, miközben a Kossuth téren álltunk, körülöttünk pedig számos hazai újságíró foglalta el a teret.

Reggel arra ébredtem, hogy benyújtották az orosz külföldi ügynök törvényjavaslat másolatát. Betiltottak már az utóbbi hónapokban olyan sok mindent, a drogokat, a melegeket, most minket, újságírókat is ez fenyeget. Ilyen arra ébredni, amiről orosz, georgiai, azerbajdzsáni kollégák már évek óta folyamatosan beszámolnak, és amire figyelmeztetnek. Ilyen arra ébredni, hogy az ország, amit a legjobban szeretek a világon törvényileg lök ki magából. Minden, ami vagyok, és amit csinálok az ország vezetése szerint a demokratikus vitát, a nemzet szuverenitását veszélyezteti. Minden, ami vagyok büntetendő.

Most szeretnék megosztani veletek valami inspirálót, valami előremutatót, élő adás keretein belül. "Miért vagyok itt? Mit mondjak? Miért éppen én?" - ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, mint az imposztor szindróma jellegzetes aggodalmai. Azonban nem csupán újságíróként voltam jelen, hanem nőként is, aki saját tapasztalatait hozza a beszélgetésbe.

Bár a közös kiállás, a láthatóság és az, hogy egy padon ülhettem a vezető főszerkesztők mellett, rendkívül fontos volt számomra, mégis mélyen nyomasztott, hogy egy közel négy órás műsorban csupán két percet szántak a nőknek.

Közben arra a sok emberre gondoltam, akik most nincsenek itt, pedig igazán itt kellene lenniük. Talán én foglalom el a helyüket? Vagy éppen az összes női újságírót képviselem? Pedig bőven akadnak közöttük tehetségesek, csak ma valahogy nem emlékeztek rájuk a meghívásoknál.

Az, hogy csupán két percet szentelnek nekem, nem újdonság, de most nem szeretném ezt a témát bővebben kifejteni. Mindenesetre, a két perc mindenképpen jobb, mint a semmi; és az, hogy itt, a padon ülve a kamera előtt lehetek, valahogy izgalmasabb, mint otthon, a laptop előtt tölteni az időt.

"Ha nem zárnak be minden szerkesztőséget, akkor itt az ideje, hogy végre megjelenjen valami igazán merész női reprezentáció a szakmában" – írtam másnap több ismerősömnek. Olyan formációkra gondolok, ahol nem csupán kvóta nők vagyunk, akiket férfiak által szervezett keretek közé szorítanak, hanem valóban aktív, kreatív szereplők. Persze a kvóták kérdése is bonyolult; lehet, hogy jobb, ha kvótanők vagyunk, mint hogy egyáltalán láthatatlanok maradjunk. De vajon ez is egyfajta privilégium? És ha igen, akkor valóban hálátlan lennék, ha ezt megkérdőjelezném?

Látjátok, csak kérdéseket tudok feltenni, szakmai ártalom, emberi gyengeség.

A kérdések feltevése, még a saját közösségeinken belül is, olyan embereknek, akiket tisztelünk és akikkel kapcsolatban hálát érzünk, nem csupán az emberi létezés alapvető része, hanem a demokrácia és a szabadság lényegéhez is szorosan kapcsolódik. Ez a párbeszéd lehetőséget ad arra, hogy mélyebb megértést nyerjünk, és erősítsük a kötelékeinket.

Több Facebook-posztot láttam, ami ezt kérte számon, és ami megemlített engem is. És hálás voltam értük. Arra gondoltam, hogy ezért vagyunk újságírók, hogy ne csak mi kérdezzünk, de ti is! Kérdőjelezzetek meg minket is, az újságírás intézményes hierarchiáját, a szerkesztőségi döntéseket! Kérdezzétek meg, miért csak férfiak elemezhetik az elnyomást, ahogyan azt is, hogy miért csak férfiak hozhatnak jelenleg törvényeket Magyarországon? Akkor fog fent maradni a sajtószabadság, hogyha megmarad a megkérdőjelezhetőség tere. Mindenhol. Hiszen ezt tanultuk a NER 15 éve alatt, hogy aki a kérdésektől fél, aki azokat kritikának, bántásnak veszi, és betiltja, az valamit nem értett meg abból, hogy mit jelent szabad embernek lenni.

Szerdán a Kossuth téren Toni Morrison szavait idéztem, és most is meg szeretném említeni őt, mert úgy érzem, hogy az elnyomás mélységeit nála kevesen ragadták meg olyan hatékonyan. Ráadásul még ennél is ritkább, hogy valaki képes legyen olyan válaszokat adni a szenvedésre, amelyek nem csupán keserűséggel teliek.

A definíciók a definiálóké, nem a definiáltaké.

Egyedivé téve a szöveget: Ezzel a morrisoni idézettel a fejemben hajtottam álomra a fejem csütörtök hajnali órákban. Nem érzem szükségét, hogy magyarázkodjak arról, miért nem fenyegetem a hazám szuverenitását, vagy hogy miért nem tartozom a külföldi ügynökök táborába, netán hogy kvóta nőként definiálnám magam. Ezeket a kérdéseket inkább azoknak hagyom, akik kitalálták ezeket a fogalmakat és rám akarták aggatni őket.