Az orosz propaganda szerint az ukránok áruló testvérekként jelennek meg, akiket a "kijevi rezsim" manipulál. E narratíva keretein belül a szomszédos országok közötti feszültség és a politikai ellentétek mélyebb gyökerei is feltárulnak. Az ukrán társadalom
A Kreml belső propagandagépezete már hosszú idő óta tudatosan építgeti azt a narratívát, amely szerint az orosz nép számára az ukránok egy alsóbbrendű, megvetett népcsoportot képviselnek. E felfogás szerint az ukrán kultúra és nyelv mindössze az orosz nyelvtől és kultúrától való eltávolodás jeleként értelmezhető. A központi üzenet világos: Ukrajna létezése önmagában is hibás, és ha már létezik, az csupán egyfajta anomáliának tekinthető.
Az ukránellenes propaganda gyökerei messzire nyúlnak vissza, és nem csupán Vlagyimir Putyin korszakának találmánya. Már a cári birodalom idején is megfigyelhető volt az orosz értelmiség lenéző hozzáállása az ukrán néppel szemben. A Szovjetunió korában pedig a propaganda szorgosan alakította a jóságos, ámde szánalmasan ostoba ukrán kolhozparaszt képét, mélyítve ezzel a meglévő előítéleteket.
Az orosz és ukrán nép kapcsolata történelmileg erősen terhelt. Hatalmi aszimmetria jellemzi, legkésőbb azóta, hogy 1654-ben az ukrán kozák hetmanátus a lengyel nyomás ellensúlyozására 1654-ben megkötötte a perejaszlavi egyezményt a moszkvai állammal, amelytől önrendelkezést remélt, de az autonómiája fokozatos lebontását kapta.
A 19. század során az ukrán nemzeti identitás szisztematikus elnyomása zajlott, amelynek fő színtere a cári Oroszország politikai rendszere volt. A hatalom nem csupán tagadta az ukrán identitás létezését, hanem aktívan törekedett annak elfojtására is. Az ukrán nyelvet orosz nyelvjárásnak tekintették, és ennek következtében betiltották az ukrán nyelvű könyvkiadást, oktatást és színházi előadásokat. A hivatalos szféra, a kultúra és a társadalmi felemelkedés nyelve az oroszra korlátozódott, míg a vidéki lakosság zöme továbbra is ukránul kommunikált. Ez a helyzet még inkább kiélezte a két társadalmi réteg, az "oroszul beszélő, kulturált városi elit" és az "ukránul beszélő paraszt" közötti éles ellentétet, ami mélyebb szakadékokat alakított ki a társadalmi struktúrában.
A Szovjetunió időszakában a népek közötti egyenlőség és testvériség eszméje leginkább szlogenek szintjén létezett. A harmincas években Ukrajnát a holodomor, vagyis a mesterséges éhínség sújtotta, amely milliók életét követelte, és az ukrán értelmiség, valamint a kultúra elnyomása továbbra is folytatódott. A második világháború után Nyugat-Ukrajnában hosszú ideig tartó partizánháború zajlott a szovjet hatalom ellen, amelynek következtében Moszkva több százezer ukrán embert deportált. A szovjet érában az ukrán kultúra csupán kontrollált keretek között, folklórként volt jelen, a nemzeti identitás politikai síkon nem érvényesülhetett. Ezen kívül, tömegesen telepítettek be orosz anyanyelvű munkásokat az ukrán tagköztársaság területére, ami tovább rontotta az ott élő ukránok helyzetét.
A fentiek fényében valószínűleg nem meglepő, hogy a mai orosz propaganda erőteljesen épít az ukránok durva, műveletlen, mezítlábas parasztként való ábrázolására. Ez a narratíva az orosz kultúra és az orosz emberek felsőbbrendűségét hirdeti, és arra a büszkeségre apellál, amit a "kulturális fölény" érzése vált ki. Az ukrán nyelvet torzítva, "nevetséges orosz dialektusként" tüntetik fel, mintha az oroszt próbálnák utánozni, ám sikertelenül. Az ukránokat gyakran "parasztos" népként ábrázolják, szemben a művelt és nemes oroszokkal, akik a maguk magasabb rendű kultúráját hirdetik. Ezen a vonalon a szovjet propaganda is gyakran megjelenítette az ukránokat elmaradott, írástudatlan falusiakként, akiket a szovjet rendszer hivatott "civilizálni".
