Az egyistenhit logikus alapokra épül, míg az ateizmus gyakran támaszkodik olyan érvekre, amelyek nem mindig meggyőzőek. Íme néhány érv, amely alátámasztja ezt a nézőpontot.

Öt istenérv létezik, amelyek logikai alapokon nyugszanak, de sajnos sokan elfeledkeztek róluk. Kiderül, hogy Richard Dawkins és más új ateisták valójában nem a valódi érvekkel foglalkoznak, hanem olyan leegyszerűsített, fiktív érvekkel vitatkoznak, amelyeket saját maguk teremtettek. Ez a húsvéti kulturális vitánk esszéje.

Létezik-e Isten? Régi témája ez a gondolkodásnak, és pusztán a józan észre alapozott vizsgálatát természetes teológiának hívják. Korunkban még a keresztény hívők is gyakran pusztán a hagyományra, esetleg érzelmekre vagy istenélményekre hivatkoznak, amikor hitük alapja szóba kerül. Ritkán merül fel bennük, hogy a hitük esetleg racionálisan megalapozható.

Az istenhit ésszerűségének megkérdőjelezésére legutóbb az "új ateisták" néven ismertté vált gondolkodók – mint Sam Harris, Richard Dawkins, Daniel Dennett és Christopher Hitchens – vállalkoztak. Ők igyekeztek nevetségessé tenni bizonyos istenérveket, amelyeket az istenhívők szoktak felhozni. (Amiért ezt a kicsit körülményes megfogalmazást választottam, az később részletezésre kerül.)

A keresztény filozófia terén Richard Swinburne oxfordi filozófus munkássága kiemelkedő jelentőséggel bír. Háromkötetes trilógiájában, mely a teizmus védelmének szentelt, alapos érvrendszert állít fel (The Coherence of Theism, 1977; The Existence of God, 1979; Faith and Reason, 1981). Swinburne nemcsak az egyistenhitet támogatja, hanem a kereszténység és Jézus Krisztus isteni természetének védelmére is vállalkozik (Isten volt-e Jézus?). Ezzel szemben Alvin Plantinga azt hangsúlyozza, hogy az Isten létébe vetett hit, valamint a keresztény meggyőződés racionális alapokkal bírhat, még akkor is, ha nem állnak rendelkezésre erőteljes érvek e hiedelmek mellett (Tudás és keresztény meggyőződés).

Azonban mégis számos erős érv szól az isten létezése mellett, amelyeket már régóta megfogalmaztak, ahogyan azt Edward Feser amerikai filozófus is bemutatja a Five Proofs of the Existence of God (2017) című művében. Feser emellett egy másik könyvében, a The Last Superstition: A Refutation of the New Atheism (2010) címűben éles kritikát fogalmaz meg az új ateisták érveivel szemben. Rávilágít arra, hogy Dawkins és társai eltorzítják és leegyszerűsítik az istenérveket, így valójában nem ismerik a klasszikus érvrendszereket. A Feser által felvázolt érvek filozófiai jellegűek, vagyis metafizikai logikai levezetésekkel operálnak. Ebből következően ezek az érvrendszerek valóságos mélységgel és komplexitással bírnak.

Isten létének kérdésében a természettudomány nem tekinthető illetékesnek, hiszen feladata a fizikai világ jelenségeinek vizsgálata, nem pedig a természetfeletti létezők kutatása. Emellett Feser által bemutatott istenérvek között nem található William Paley anglikán tiszteletes 1802-es, jól ismert érvelése a "vak órásmesterről", amelyet viszonylag gyenge alapúnak tart, ám megjegyzi, hogy azért sokkal meggyőzőbb, mint ahogyan azt Dawkins és társai vélik. Továbbá nem szerepel a felsorolásban Canterbury Szent Anzelm (12. század) híres, de máig vitatott ontológiai istenérve sem, amelyet egyes neves filozófusok elfogadnak, míg mások éppen ellenkezőleg, elutasítanak.

Feser ugyanakkor továbbfejleszti eme érvrendszereket. Emellett a létező összes komolyabb ellenvetést is megvizsgálja. Nincs lehetőségem ugyanakkor azokat teljes egészében ismertetni, hiszen egy-egy istenérvnek 30-40 oldalt szentel a szerző, így ez az ajánló szükségszerűen töredékes lesz, a kíváncsi vagy vitatkozni vágyó olvasót Feser két munkájához utalnám, ha keresztkérdései vannak. Mindenesetre Feser szerint

Az író nem csupán a kereszténység mellett szóló érvek keresésére fókuszált, hanem ezek hatására formálta meg saját hitét. Minden egyes fejezetben először egy esszéisztikus megközelítésen keresztül tárja fel az érveket, ezt követően pedig világosan, pontokba szedve is összefoglalja a logikai levezetést. Nézzük meg, mi rejlik az istenérvek lényegében!

Az első fejezet Isten létezésének arisztotelészi érveit tárgyalja, amit Feser kiemelten fontosnak tart. Az érvelés alapja a világban észlelhető tényleges változás, amely a potenciálok aktualizálásának folyamatát jelenti, vagyis a rejtett lehetőségek megvalósulását. Azonban nem képzelhető el potenciál aktualizálása anélkül, hogy azt valami más, már aktualizált dolog ne tenné lehetővé. Ha nem lenne egy olyan létező, amely képes a potenciálok aktualizálására anélkül, hogy ő maga is aktualizálásra szorulna, akkor egy végtelen ok-okozati lánc alakulna ki. Ezért szükség van egy olyan alapvető létezőre, amelyben minden potenciál már eleve megvalósult, és amely lehetővé teszi a többi dolog potenciáljának kibontakozását.

Az állítások sorozata egy különleges entitásra mutat rá, amelynek létezése kizárja a változást. Ha lenne bármilyen olyan jellemzője, amely még nem lenne megvalósítva, akkor ellentmondásba kerülne önnön természetével. Az ilyen entitás tehát változatlan, ami azt jelenti, hogy az idő keretein kívül helyezkedik el – örök, hiszen az idő maga a változás színtere. Mivel a fizikai világ folyamatosan alakul, ez az entitás anyagtalan, és szükségszerűen tökéletes, mert ha nem lenne az, akkor lenne benne rejtett potenciál, ami aktualizálható lenne. Ebből következően minden aktualizálás forrása ő, azaz minden létező dolog mögött ő áll. Ez a következtetés azt vonja maga után, hogy rendelkezik mindenhatósággal és mindentudással. Ezen okok miatt elkerülhetetlen, hogy elme is legyen benne, hiszen a tudás és akarat kéz a kézben járnak. Az így körvonalazódó kép egy olyan lényről beszél, aki nem csupán a világot teremtette, hanem annak minden aspektusát is irányítja és fenntartja.

Fontos, hogy az érvelés nem abból indul ki, hogy "a világon minden változik" (ez a Dawkinsék által eltorzított változat), hanem hogy "van változás a világban". Emellett eme arisztotelészi felfogás elsősorban nem az időbeli ok-okozati láncokra épít, hanem a hierarchikus ok-okozati láncokra és azon belüli dependenciákra. Feser hangsúlyozza, hogy a klasszikus istenérvek nem igyekeztek Istent az "idők kezdetén" fülön csípni, és a világ teremtettsége akkor is bizonyítható, ha az esetleg öröktől fogva van, azaz nincs időbeli kezdete (mivel Isten az időn kívül van).

Feser véleménye szerint mindez nem hogy gyengíti a személyeket, hanem éppen ellenkezőleg, megerősíti őket.

A második fejezet Isten létezésének neoplatonikus bizonyítékát tárgyalja. Az érvelés kiindulópontja, hogy tapasztalataink tárgyai sokféle összetevőből állnak, és a gondolatmenet végén arra a következtetésre jut, hogy e komplex jelenségek végső magyarázója kizárólag egy abszolút egyszerű, vagyis nem összetett entitás lehet. Ezt a fogalmat Plótinosz "az Egyetlen" néven említi. Feser hangsúlyozza, hogy az isteni egyszerűség eszméje kulcsszerepet játszik a klasszikus teista istenképben, és ez az egyik meghatározó tényezője Isten örök létezésének. Itt nem csupán intellektuális egyszerűségről van szó, hanem arról, hogy...

A mai olvasó számára talán szokatlanul hangozhat ez a megállapítás, mivel hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy egy mindenható Isten a legbonyolultabb realitás, nem pedig a legegyszerűbb. Azonban, ha mélyebben elgondolkodunk, ráébredhetünk, hogy Isten metafizikai értelemben szükségszerűen egyszerű, tehát nem összetett.

A harmadik fejezet az Isten létezésének ágostoni bizonyítékát tárgyalja, amely a neoplatonikus gondolkodás mélyén gyökerezik, és még a felvilágosodás korának racionalistája, Leibniz is védelmébe vette. Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy az univerzális fogalmak – mint például a vörösség, az emberi mivolt vagy a háromszögek jellege – bizonyos értelemben léteznek, ám elutasítja Platón nézetét, amely szerint ezek a fogalmak egy "harmadik dimenzióban" helyezkednek el, függetlenül a tudatunktól és a fizikai világ tényeitől. Az érvelés végső soron arra a következtetésre jut, hogy...

A negyedik fejezet Isten létezésének tomista bizonyítékát összegzi. Ez abból indul ki, hogy tapasztalatunkban minden esetleges, azaz a tapasztalt dolgok esetében valódi különbség van a lényeg (mi a dolog) és létezés (az a tény, hogy az, ami) között, lét és mibenlét között, nem esik egybe létük és mibenlétük, nem a létezés a természetük, ezért magyarázatra szorulnak. A létezés nem dolog, hanem aktus, ami a mibenlét oka. Ezután azt állítja, hogy semmi sem létezhet, amiben ilyen valódi különbség van, akár csak egy pillanatra is, hacsak nem olyasvalami okozza, amelyben nincs ilyen megkülönböztetés, azaz valami, aminek a lényege a létezés, és ami ezért létet adhat anélkül, hogy az ő létének oka rajta kívül más lenne - a dolgok létezésének ok nélküli oka. Aquinói a létezőről és a lényegről szóló kis könyvében egy ilyen érvet mutatott be.

Étienne Gilson neotomista filozófus (1884-1978) Isten és a filozófia című könyvecskéjében leszögezi: "annak föltételezése, hogy van egy olyan létező, akinek lényege nem ez vagy az, hanem maga a létezés tiszta aktusa, tulajdonképpen azt jelenti, hogy a keresztény Isten létezését föltételezzük az univerzum okaként. (...) minden dolog ezen a világon arra a tényre mutat: van egy legfőbb ok, akiben lényeg és létezés egybeesik. És ezzel eljutottunk oda, ahol végre-valahára Aquinói Tamás és Ágoston találkozik. Tamás létezés-metafizikája át tudta törni azt a kérget, amit a lényeg képezett a valóság külsején; így tárult föl előtte a létezés tiszta aktusa, mint ok, mely minden hatásában benne van."

Az ötödik fejezet az isteni létezés racionalista alapú bizonyítékait tárgyalja. A gondolatmenet az elégséges ok elvének bemutatásával indul, amely azt állítja, hogy minden létező dolognak van egy érthető oka, amely megmagyarázza, miért van jelen, illetve milyenek a sajátos tulajdonságai. Ezt követően az érvelés azzal folytatódik, hogy...

Ez a típusú érvelés gyakran Leibniz nevéhez fűződik, azonban Feser által bemutatott verzió több szempontból is különbözik a leibnizi megközelítéstől. Feser a kulcsfontosságú gondolatokat az arisztotelészi-tomista perspektívából értelmezi, ami nem meglepő, tekintettel arra, hogy ő maga arisztoteliánus-tomista filozófus.

Miután Feser részletesen kifejtette Isten létezésének öt különböző indokát, a következő, talán leghosszabb, nyolcvanoldalnyi fejezetében Isten természetét és a világhoz való viszonyát tárgyalja. Rávilágít arra, hogy az említett öt indok mindegyike egy és ugyanazon Istenhez vezet, s elméletileg csupán egyetlen Isten létezése lehetséges. Ezen egység megállapítása után Feser azt is részletezi, hogy milyen alapvető tulajdonságok következnek ebből a megállapításból:

A fejezet ezután kifejti és megvédi az isteni megőrzés tanát, amely szerint a világ egy pillanatra sem létezhetne, ha Isten nem tartaná fenn folyamatosan a létben; és az isteni hozzájárulás tanát, amely szerint egyetlen teremtett dolognak sem lehetne ok-okozati hatása, ha Isten nem adna neki okozati erőt. Feser hozzáteszi, hogy ezek az érvek kizárják Istennek a világhoz való viszonyáról alkotott egyéb elképzeléseket, mint például a panteizmust (minden egy, a világmindenség az isten), a panenteizmust (a világmindenség Istenben létezik, de nem azonos vele), vagy épp a deizmust (Isten távoli, nem személyes, nem törődik velünk és nincs szükség vallásra).

A hetedik fejezetben szerzőnk számos kifogást és ellenérvet sikeresen eloszlat. Az egyik központi kérdés, amelyet érint, a következő: "Ha mindennek van oka, akkor mi okozza Istent?" Ez a felvetés, ahogyan korábban említettük, nem állja meg a helyét, mivel nem létezik olyan istenérv, amely azt állítaná, hogy "mindennek oka van". Amikor az új ateista, Daniel Dennett, aki a magát intellektusnak képzelve sokszor bizonyul műveletlennek, ezzel az úgynevezett "kozmológiai istenérvvel" próbálkozik, valójában csak illúzióval ringatja magát. Az igazi érvek lényege abban rejlik, hogy léteznie kell egy olyan entitásnak, amelynek nincs oka, sőt, elvileg nem is lehet, mivel hiányzik belőle az a tulajdonság, ami más dolgokat okokká tesz. Aki Isten létezése mellett érvel, világosan tagadja azt az állítást, miszerint "mindennek oka van", és csupán annyit állít, hogy "a változásnak szükségszerűen kell legyen oka".

Feser még egy listát is ad azokról az istenérvekkel szolgáló gondolkodókról, akiknél hiába keresünk olyan érvet, amivel Dennett vitatkozik: Platón, Arisztotelész, Plótinusz, Al-Ghazali, Avicenna, Averroes, Majmonidész, Canterbury Szent Anzelm, Szent Bonaventúra, Aquinói Szent Tamás, Duns Scotus, Suarez, Leibniz, Clarke, John Locke, Berkeley, Reginald Garrigou-Lagrange, Jacques Maritain, Etienne Gilson, Mortimer Adler, Bruce Reichenbach, Richard Taylor, Richard Swinburne, Robert Koons, Richard Gale, Alexander Pruss, John Haldane, Christopher Martin, David Oderberg, William Lane Craig.

Feser megjegyzi, hogy ebben a neves társaságban senki sem hozott fel istenérveket az univerzum kezdetével kapcsolatban, sőt, igazából senki nem is foglalkozik azzal, hogy létezett-e a világ kezdete vagy sem. Ezt követően kifejti, hogy az ok-okozati kapcsolatok nem zárják ki a véletlenszerűséget, és nem feltétlenül vezetnek determinizmushoz sem. Ezen kívül számos, már létező ellenérvet is sikeresen megcáfol.

Szerzőnk arra is rámutat, hogy az istenérvek függetlenek a természettudományos megközelítésektől, hiszen szigorúan metafizikai alapokon nyugszanak. Ezek az érvek azt hirdetik, hogy elméletileg nincs más módja a világ jelenségeinek magyarázatára, mint egy tiszta, konkrét okra, egy egyszerű, nem bonyolult okra, vagy olyan okra, amelynek a lényege a létezés, esetleg egy szükségszerű lényre. Mindaz az öt aspektus, amelyet érintenek, végső soron egyetlen létezőre mutat, amely nem más, mint az egy Isten. Ezek az érvek nem a fizikai vagy természettudományos tapasztalatokból erednek, hanem a metafizika mélyebb rétegeiből.

Feser hangsúlyozza, hogy

Azt állítani, hogy "a tudományos módszertan az egyedüli hiteles módja a világ megismerésének", önmagában nem tudományos érvelés, és nem is olyan megállapítás, amely tudományos módszerekkel igazolható lenne. A tudomány, mint a kutatás racionális kerete, nem alapozható meg pusztán tudományos alapon. A tudományos megközelítés számos filozófiai előfeltevésre épül: például arra a hitre, hogy létezik egy objektív valóság, amely független a tudósok szubjektív nézőpontjától; arra, hogy ezt a valóságot olyan törvényszerűségek szabályozzák, amelyeket tudományos törvényekkel is megfogalmazhatunk; valamint arra az elképzelésre, hogy az emberi értelem és érzékelés képes ezen törvényszerűségek felfedezésére és pontos leírására. Sőt, a szerzőnk hangsúlyozza:

Egyébként meg a természetes teológia is tudomány. Hozzáteszi: az ókori és középkori szerzők metafizikai istenérvei nem függenek természettudományos álláspontjaiktól, azaz attól még, hogy kiderült, hogy például a csillagokról vagy a világegyetem felépítéséről alkotott elképzelésük hamis volt, a metafizikai istenérvei ugyanúgy megállják a helyüket, hiszen ez két külön dolog.

Szóba kerül még számos más kifogás, ellenvetés, melyeket hosszan tárgyal az amerikai filozófus, például a teodícea kérdése (ha Isten jó és mindenható, miért van rossz a világban), vagy az, hogy miért nem logikus hinni Zeuszban, Thorban és más istenségekben, de logikus hinni a keresztények és zsidók egyetlen Istenében.

Végül Feser hangsúlyozza:

A kereszténység, mint egy hiteles vallás, és Jézus Istensége racionális elfogadásának indokait Richard Swinburne munkássága világosan bemutatja, ami képes lehet meggyőzni a kételkedőket is.

Étienne Gilson említett kis művében arra a megállapításra jut, hogy Szent Tamás gondolkodása révén az emberi értelem soha nem volt olyan közel Istenhez, mint akkor, ám sajnos később eltávolodott ettől a magasztos szinttől. Olyan ez, mintha egy magas hegy csúcsára kapaszkodtunk volna fel, hogy onnan csodálhassuk a tájat, ám végül mégis a másik oldalra csúsztunk le. "Aquinói Tamás metafizikája a teológia történetének igazi csúcspontját jelenti; nem meglepő tehát, hogy a csúcsot követően mély hullámvölgy érkezett."

Gilson a művének záró részében így fogalmaz: "Ahhoz, hogy minden létproblémára adekvát választ adhassunk, az elsődleges oknak abszolút létezőnek kell lennie; mivel abszolút, önmagának elegendő. Ha teremt, akkor teremtő aktusa kizárólag szabad akaratának következménye lehet. Mivel nem csupán létet, hanem rendet is teremt, annak kell lennie, ami legalábbis kiemelten hordozza a rend alapelvét, amelyet tapasztalataink révén ismerünk fel. Ezt követően joggal kijelenthetjük, hogy egy abszolút, önmagában létező, önmaga által elegendő, minden tudás birtokában lévő ok nem lehet más, mint Valaki. Összegzésül: a legfőbb ok az Egy, akiben természet és történelem egyesül; a filozófusok Istene, aki a vallás Istene is lehet." Hozzáteszi: "A zsidók és keresztények Istene, akit a Biblia tanít, tökéletes magyarázattal szolgál az emberi létezésre és a jelenlegi földi állapotokra, valamint azokra az egymást követő eseményekre, amelyek a zsidó nép történelmét alkotják; ide tartozik Krisztus megtestesülése és megváltása is a kereszténység kontextusában. Akárhogy is alakulnak tehát végső értékeik, ezek mindenképpen egzisztenciális kérdésekre adott egzisztenciális válaszokat jelentenek."

Az új ateistákkal folytatott eszmecseréjének bevezető részében Feser határozottan kijelenti: "A leglényegesebb dolog, amit Isten létezésének hitével kapcsolatban tudnunk érdemes, nem az, hogy a többség (jelenleg legalábbis) osztja ezt a nézetet, vagy hogy ez biztosítja a közösségi erkölcsöket és hasonlók. A legfontosabb megértés e téren az, hogy ez a hit valójában igaz, és ezt alátámasztó bizonyítékok is léteznek."

a viták során nem csupán elméleti érvek ütköznek, hanem a kultúra és a civilizáció alapvető értékei is. Ebből kifolyólag hangsúlyozza, hogy ő nem csupán egy vallási nézet védelmére kel, hanem egy egész világkép megóvására törekszik. Az általa képviselt klasszikus teizmus és hagyományos erkölcsiség nem csupán elméleti konstrukciók, hanem a nyugati társadalom szövetének szerves részei, amelyek racionális, erkölcsi és társadalmi-politikai szempontból is felülmúlják a modernitás által felkínált alternatívákat. E nézetek mentén formálódik tehát a harc, amely nem csupán intellektuális, hanem identitásbeli is; hiszen az ősi értékek védelme a jövő generációinak is biztosítja a stabil alapokat.

és ennek megfelelően a szekularizmust vissza kell szorítani arra a szellemi és politikai peremre, ahonnan jött." Sőt: "bármilyen jó szándékú is legyen ez vagy az a liberális szekularista, hitvallása szerintem (Dawkins hírhedt leírását az evolúció kritikusairól átfogalmazva) 'tudatlan, ostoba, őrült és gonosz'. Egyértelmű és jelenlévő veszélyt jelent minden társadalom stabilitására és minden lélek örök sorsára, amely rosszindulatú befolyása alá kerül."

Feser szerint a felvilágosodás és modernitás gondolkodása nem több racionalitást, hanem a racionalitás hanyatlását hozta magával. Az egyistenhit pedig valójában nem puszta hiszékenységen, hagyományon, érzésen vagy ilyesmin alapszik, hanem kemény észérveken, amelyek ellen - meggyőződése szerint - nincs apelláta. Az egyistenhit racionális, az ateizmus pedig irracionális.