Fedezd fel a Baltikum varázslatos tájait: az Észak Jeruzsálemétől a szecesszió gyöngyszeméig vezető utazás kalandjai!
Vilnius és Riga lenyűgöző városok, tele felfedezésre váró csodákkal. Júniusban különösen kellemes az időjárás, így az utazók bátran vághatnak neki a városnézésnek anélkül, hogy a forróság miatt aggódniuk kellene.
A Baltikum régió régóta vonzott, így idén úgy döntöttem, hogy eljött az idő, hogy felfedezzem Vilniust. Amikor a hét halom városáról beszélünk, sokan automatikusan Rómára asszociálnak, de a litván főváros is megérdemli ezt a titulust. Valóban, jogosan nyerte el a "Kis Róma" becenevet, hiszen a maga módján egyedülálló bájjal és történelmi gazdagsággal bír.
Vilnius, szerencsére még nem tartozik a tömegturizmus által megrontott városok közé, bár bővelkedik látnivalókban. Ahhoz képest, hogy egy mindössze 600 ezres településről van szó, az UNESCU világörökség részét képező óvárosa hatalmas, 352 hektáron terül el. Az óváros maga a megtestesült eklektika, ahol akár egyazon utcán rajta hagyta a lenyomatát a gótika, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus is.
A város látképének legmeghatározóbb elemei közé tartozik a klasszicista stílusú katedrális, valamint a litván nagyhercegek egykori rezidenciája fölé magasodó vártorony, amely a dombtetőn emelkedik. E domb és a torony egyaránt Gediminas nagyfejedelem nevét viseli, akit a litvánok történelmük egyik legkiemelkedőbb uralkodójaként tisztelnek. Érdekesség, hogy Gediminasnak a magyar történelemhez is kapcsolódik egy szál, hiszen ő volt Luxemburgi Zsigmond, a magyar király és német-római császár ükunokája, akit Nagyváradon helyeztek végső nyugalomra.
Az óváros varázslatos utcáiban templomok sorakoznak, és az ember szinte elfelejti, hogy a litvánok voltak Európa utolsó pogány népei. Bár a kereszténység fénye már erősen vonzotta őket, s Gediminas, aki 1341-ben pogányként hunyt el, meg is fogadta, hogy népét Krisztus tanítása szerint vezeti, ígéretét végül mégsem tudta betartani. Temetése az ősi rítusok szerint zajlott, hűen a hagyományokhoz, amelyek még mindig éltek a szívükben.
A város legelbűvölőbb épülete számomra a Szent Anna tiszteletére emelt templom. Bár méretét tekintve nem terjedelmes, mégis egy igazi építészeti gyöngyszem, a tökéletesség és kecsesség megtestesítője, egy gótikus csoda, amely téglákból készült. A helyi mondák szerint a templom még Napóleont is elbűvölte, amikor 1812 júniusában, az oroszországi hadjárata elején betért a városba – annyira lenyűgözte, hogy szíve szerint Párizsba vitette volna.
Vilnius és a magyarság kapcsolatai nem korlátozódnak a XIV. századi nagyfejedelem személyére. A város egyetemét Báthory István alapította 1579-ben. Amikor 1576-ban elfoglalta a lengyel trónt, a korábbi erdélyi fejedelem egyúttal litván nagyherceg is lett, mivel a lengyelek és a litvánok 1569 óta nemzetközösséget alkottak, egy államban éltek.
Az egyik egykori városkapunál kétnyelvű emléktábla hívja fel a figyelmet, hogy 1956-ban, mindenszentek napján, dacolva a szovjet elnyomással, ott gyűltek össze a vilniusiak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar forradalommal.
Vilnius, a mai Litvánia fővárosa, évszázadokon át kozmopolita, sokszínű kultúrájú város volt, ami jól tükrözi a benne élő etnikai közösségek változásainak története. Czesław Miłosz, a Nobel-díjas lengyel költő, aki a területen született és a korábban Wilno néven ismert városban tanult, így fogalmazott: "A város lakói főként lengyelül és jiddisül kommunikáltak, míg a litván, belorusz és orosz nyelvek használata csupán elenyésző arányt képviselt." Bár Vilnius ősi litván településként indult, az utóbbi évszázadok során csak 1989-ben vált litván többségűvé, amikor is a helyi lakosság 50,5%-át a város alapítóinak későbbi leszármazottai tették ki. Érdekes módon, 1919-ben a litvánok aránya csupán 2,3% volt, míg a lengyelek 56,1%-ot, a zsidók pedig 36,2%-ot képviseltek. A 20-as években több mint 50 ezer zsidó élt a városban, amelyet nem véletlenül neveztek Észak Jeruzsálemének, hiszen itt közel 100 zsinagóga működött. Az utolsó évtizedekig a litvánok aránya fokozatosan emelkedett, 2021-re elérve a 67,1%-ot, míg a lengyelek aránya 15,4%-ra csökkent, a zsidó közösség pedig gyakorlatilag eltűnt a város életéből.
Vilniusban járva úgy érzem, mintha egy különleges, zöld oázisba léptem volna. Amikor a Gediminas-dombról letekint az ember, azonnal szembetűnik, mennyi zöld terület szőtte át a város szövetét. Ezek nem csupán a parkokban találhatóak; a tágas belső udvarokban is számos fa áll, hirdetve a város szellős, teraszos jellegét. Itt, ebben a városban, nyoma sincs a hazai nagyvárosok zsúfoltságának, ami gyakran a mindennapi élet minőségét rontja. Vilnius igazi lélegző város, ahol a természet és az urbanizáció harmonikus egyensúlyban él.
Vilniusból sík, erdős, festői kinézetű apró falvakkal és rendezett kisvárosokkal tarkított vidéken át vezet az út Rigába. Lettország fővárosa kikötőváros, melyet a Duna méretű Daugava folyó szel ketté. Ha először jár is az ember Rigában, melynek nevét a helyiek Rígának ejtik, egyből rájön merre találja az óvárost, melynek templomtornyai gigászi tűkként fúródnak az égbe. A XIII. században épült Szent Péter-templomé 123 méteres, amivel magasan éllovas lenne a Kárpát-medencében is.
A lutheránus székesegyház, amely a XIII. században emelkedett ki, nem csupán építészeti remekmű, hanem különleges orgonájáról is híres. Ez a monumentális hangszer lenyűgöző 6718 sípjával büszkélkedik, köztük a legnagyobb, amely 10 métert nyúlik az ég felé, míg a legkisebb mindössze 13 milliméteres. Lettország népének többsége lutheránus vallású, ami a német kultúra hatásának köszönhető, de a katolikus közösség is jelentős, különösen a keleti területeken, ahol a vallási sokszínűség tovább gazdagítja a helyi hagyományokat.
Az óvárost zegzugos utcáit róva az embernek olyan érzése támadhat, mintha valahol Észak-Németországban vagy Flandriában járna. Rigát német kereskedők alapították, Hanza-város volt, így aztán épületei az Észak-Európa kereskedelmét évszázadokon át domináló szövetség jellegzetes építészeti stílusának jegyeit viseli.
Riga városképe a szecesszió szellemében bontakozik ki, különösen a városközpontban, ahol a XIX. század vége és a XX. század eleje között kialakult építészeti örökség dominál. Az impozáns három- és négyemeletes bérpaloták sorakoznak egymás mellett, bemutatva a szecessziós stílus sokszínűségét. E paloták között találunk szinte minimalista, letisztult vonalvezetésű épületeket, valamint olyanokat is, amelyek dús maszkokkal, virágmotívumokkal, girlandokkal és frízekkel díszítettek. A városban körülbelül 700 szecessziós stílusú épület található, amelyek Riga hírnevét egyenrangúvá teszik Bécs és Budapest mellett, mint a szecesszió egyik fellegvára. Különösen figyelemre méltóak Mihail Eisenstein, a neves szovjet filmrendező, Szergej Eisenstein apja által tervezett épületek, melyek díszítőmotívumai lenyűgöző gazdagsággal kápráztatják el a látogatókat.
Riga történelmi belvárosa az UNESCO világörökség részeként egy különleges kincset rejt, amely 438 hektáron terül el. Itt a felfedezés izgalma és a múlt varázsa egyesül, és az ember lába olyannyira elfárad, hogy a cipőtalp már-már elhasználódik, miközben bejárja ezt a varázslatos helyet.
Sok utcában, a szecessziós paloták árnyékában múltszázadi vagy annál is régebbi faházak szerénykednek, sok köztük az emeletes. A balti faépítészet valószínűleg legszebb darabjai azonban nem Rigában, hanem a közeli tengerparti üdülővárosban, Jurmalában vannak, jellemzően nyaralónak épültek a cári birodalom idejében. Június első napjainak egyikén még csak lézengtek az emberek a fövenyen, olyan merész és edzett embert pedig csak kettőt láttam, aki bemerészkedett a 11 fokos vízbe.
Egy rigai söröző pultosa biztosított róla, hogy náluk is érezteti hatását a globális felmelegedés, forróbbak lettek a nyarak, enyhébbek a telek. Nem vonom ezt kétségbe, azonban tény, hogy míg a Kárpát-medencében 33-34 fokos kánikula tombolt, Litvániában és Lettországban nem fogtam ki 25 foknál melegebbet, esőből pedig nem volt hiány. Az északi fekvés következtében júniusban nagyon későn megy le a nap, éjjel 11 órakor is inkább szürkület van, nem koromsötét.
Riga, Lettország fővárosa, nem városként született, és története során sosem volt a lettek többségi lakóhelye. A város hivatalos nyelve 1891-ig a német volt, s 1867-ben a lakosság 42,9%-a német, míg 23,6%-a lett volt. Az idő múlásával, 1897-re a németek aránya 23,8%-ra csökkent, a letteké viszont 45%-ra emelkedett, ám a gazdasági és politikai hatalom még mindig a németek kezében maradt. Az oroszosítás időszaka azonban megállította a lettek előretörését, olyannyira, hogy 1991-re a lakosság csupán 36,5%-át tették ki. A függetlenség visszanyerése után viszont a lettek aránya emelkedésnek indult, 2022-re már 47,7%-ra nőtt, míg az orosz ajkúak aránya 35,7%-ra csökkent.
Magyar utazó számára meglepő lehet, mennyire egyértelműen látszik, hogy a két balti állam nem az álságos, lényegében a Kreml érdekeit szolgáló, az Ukrajnát Oroszországnak kiszolgáltató békepolitika híve. A legtöbb középületen, az elnöki palotától kezdve a polgármesteri hivatalig, ott lobog az ukrán zászló, de sok lakás ablakában is látni az élethalálharcot vívó ország lobogóját, Vilniusban minden városi busz kijelzőjén a Vilnius ❤️ Ukraine felirat olvasható. Úgy tűnik, a litvánok és a lettek, egyszerű emberek és politikusok egyaránt, tisztában vannak vele, nemzeti létükre nem Brüsszel jelenti a veszélyt, hanem a Putyin-rezsim, a katonák százezreivel, páncélosok és tüzérségi ütegek ezreivel jelen pillanatban is nyugat felé nyomuló Oroszország.
Litvánia és Lettország a jövedelmek és az életszínvonal tekintetében nagyjából egy szinten áll Romániával, de számos szempontból már jóval előttünk járnak. Mindkét országban korszerű vonatok közlekednek, sűrű menetrenddel és 100 km/óra körüli sebességgel, míg Romániában, ahogy az az utóbbi hónapokban Nagyváradon és Bukarestben is látható volt, a vasúti közlekedés sokszor elmarad a várakozásoktól. Az utazók számára sokkal egyszerűbb és kényelmesebb eljutni az egyik fővárosból a másikba autóbusszal, mint például Marosvásárhelyről Csíkszeredába vagy Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre. A belföldi buszmenetrend is rendkívül sűrű és jól megszervezett. Vilnius és Riga környékén pedig nincsenek olyan elhanyagolt, siralmas állapotú, urbanisztikai szempontból elmaradott alvóvárosok, mint amilyenek a romániai nagyvárosok peremén találhatók.
Ott tartózkodásom alatt Vilniusban épp a helyi nemzeti eledelt, a rózsaszín levest népszerűsítő Pink Soup Festival zajlott, nagy felhajtással, sok helyszínen. Egyszer talán az erdélyi nagyvárosok önkormányzati vezetőinek és vendéglátósainak is eszükbe jut majd, hogy semmitmondó és jellegtelen street food fesztiválok helyett/mellett a helyi gasztronómiát vagy annak egyes termékeit népszerűsítő rendezvényekkel rukkoljanak elő. A rózsaszín leves egyébként céklából készül, kaporral ízesítve, egy fél főtt tojás úszik benne, s hidegen illik felszolgálni. Nagyon finom, aki nem hiszi, kóstolja meg.
