Bánd vára, e rejtélyes és lenyűgöző építmény, középkori múltjának sötét titkaival és mesebeli legendáival hívogatja a látogatókat. A vár a Bakony hegység ölelésében, festői környezetben helyezkedik el, ahol a természet szépsége és az emberi történelem tal
Veszprémtől nyugatra, Bánd festői településén, a Séd patak irányába emelkedő mészkőszirten bújik meg Essegvár lenyűgöző, részben feltárt romja.
Az Árpád-korban a terület a híres Atyusz nemzetség birtokában állt, és Bánd neve is az egyik családtagjukra utal. 1233 előtt Igmánd nembeli András vásárolta meg többek között Bándot, azonban később kegyvesztetté vált, és IV. Béla elkobozta tőle birtokait, amelyeket Mikud bánnak juttatott. 1270-ben V. István visszaadta a birtokokat András fiának, Miklósnak, és ezt IV. László is megerősítette. Érdekesség, hogy Essegvárat ekkor még nem említik a források - olvasható a várlexikon.hu-n.
Essegvár története szorosan összefonódik a régió politikai és kulturális alakulásával. E vár keletkezése a középkorra nyúlik vissza, amikor is stratégiai fontosságú helyszínként szolgált a térségben. A vár építése valószínűleg a 13. században kezdődött, amikor a királyi hatalom megerősítése érdekében több várat emeltek a területen. A birtoklás viszont sok változáson ment keresztül az évszázadok során. Eleinte a királyi családok birtokolták, majd különböző nemesi családok is kezükbe vették. A vár nemcsak katonai erődként, hanem a környék gazdasági és kulturális életének középpontjaként is funkcionált. A falak között nemcsak harcok zajlottak, hanem ünnepségek és fontos politikai események is helyet kaptak. A történelem folyamán Essegvár többször is gazdát cserélt, és a birtoklás kérdése mindig is izgalmas és vitatott téma volt a helyiek körében. Ma már a vár romjai a múlt tanúi, amelyek mesélnek a régió gazdag történelméről és a benne élők sorsáról. Az építmény nemcsak a történelem, hanem a kultúra találkozási pontja is, amely továbbra is vonzza a látogatókat és a kutatókat.
A vár építése valószínűleg 1279 és 1309 között zajlott, és első írásos említése 1309-ben történt, amikor Miklós mester eladta a várat unokatestvérének, Lőrinte ispánnak. Ezt követően a vár a Lőrinte nemzetséghez tartozó Essegvári család birtokába került. A 14. század folyamán a vár jelentős megerősítéseken ment keresztül, és emellett fontos vámjogokat is nyert, amelyek a Buda-Itália kereskedelmi útvonal mentén kiemelt szerepet játszottak.
Összecsapások, jogi csatározások, és a hanyatlás árnyai.
A család Károly Róbert mellé állt az Anjou-ellenes küzdelmekben, ezért a Kőszegi Henrik vezette támadás során a várat elfoglalták, Lőrintét kivégezték. Fia, Tamás, a király hű embereként Havasalföldön esett el. A 14. században a vár több per tárgya lett, végül az Essegváriaké maradt. A család a 15. századtól hanyatlani kezdett, és 1499 után Döbröntére tették át székhelyüket.
A pusztulás képe előttünk bontakozik ki, mint egy sötét felhő, amely árnyékot vet a világra. Az elmúlás hangja suttog a fák között, és a természet csendes búcsúját érezzük, ahogy a régi formák és színek eltűnnek. Minden, ami valaha élt és virágzott, most az idő harapófogójába kerül, és a jövő képe egyre homályosabbá válik. De a pusztulás nem csupán véget jelent; egy új kezdet magvait is hordozza magában, hiszen a romok között mindig ott lapul a megújulás lehetősége. A ciklusok örök körforgása a természet rendjében, ahol a végső sötétségben is ott bujkál a fény, várva, hogy újjászülethessen.
A török háborúk időszakában Essegvár katonai jelentősége már elhalványult. Valószínű, hogy a Veszprém 1552-es ostroma során szenvedett csapást, ami végleg megpecsételte sorsát. 1641-re már csupán romokként emlegették, emlékeztetve a régi dicsőségére.
