Csendes kilépés - amikor a hűségre a hallgatás a reakció - Coloré

A lojalitást sokáig erénynek tartottuk - de mi történik akkor, ha a válasz rá csak a csend? Egyre több Y generációs ismeri fel: a "csendes kirúgás" nemcsak valóság, hanem fájdalmas valóság.

Nincs kirúgás, nincs hivatalos búcsú. Csak nap mint nap egyre inkább eltűnsz a munkahelyi életből. Az új feladatok elkerülnek, a megbeszélések során pedig már nem számítanak rá a nevedre. A főnököd egyre távolibbá válik, mintha kerülné a találkozásokat. A munkád fokozatosan láthatatlanná válik, és te egyre inkább úgy érzed, hogy kiszorultál a csapatból. Ez a csendes kirúgás jelensége – egyre több Y generációs munkavállaló ismeri fel, hogy ebben a helyzetben találja magát.

A "quiet firing" jelensége nem klasszikus értelemben vett elbocsátás, hanem inkább egy diszkrét és fokozatos folyamat, ahol a munkáltató olyan helyzeteket alakít ki, hogy a munkavállaló végül saját akaratából lépjen ki a cégtől. Itt nincsenek hivatalos iratok, végkielégítések vagy nyílt összetűzések - csupán egy csendes, kitartó távolítás zajlik a háttérben. A mögöttes cél gyakran az, hogy a munkaadó költségeket csökkentsen, vagy megszabaduljon egy alkalmazottól anélkül, hogy közvetlenül vállalnia kellene a döntés felelősségét.

Az Y generáció, más néven a "millenniumi" generáció, a 80-as évek végén és a 90-es évek közepén születettek csoportját jelenti, akik különösen fogékonyak a társadalmi és gazdasági kihívásokra. Mi vagyunk azok, akik a bizonytalan gazdasági környezetekbe nőttünk bele, és akiknek a neveltetése során a lojalitás és a munkahelyi elkötelezettség fontosságát hangsúlyozták. Sokunkat arra tanítottak, hogy ha csendben végezzük a feladatainkat, az elismerés és a jutalom nem marad el. Azonban a mai világban ez a hozzáállás már nem mindig érvényesül.

A munkahelyi hűség nem mindig hoz magával előnyöket – sőt, bizonyos környezetekben kifejezetten kihasználják az alkalmazottak elkötelezettségét. Az Y generáció tagjai hajlamosak évekig ragaszkodni egy pozícióhoz, annak ellenére, hogy szakmai vagy emberi szempontból már nem érzik magukat megbecsülve. Ez a helyzet pedig őket ideálissá teszi a csendes elbocsátásra: nem lázadnak, csupán reménykednek a változásban. A visszajelzés, amire vágynak, gyakran sosem érkezik meg, így a csalódás és a kiábrándultság csak fokozódik.

A legrosszabb az egészben a bizonytalanság. Hiszen ha nem mondják ki, hogy nem számítanak rád, hogyan döntsd el, hogy valóban így van? Hibáztál? Csak nehéz időszak van? Vagy ez már tényleg a háttérből irányított kivezetés? Az ilyen helyzetek hosszú távon nemcsak a munkakedvet, hanem az önértékelést is aláássák.

Miért is maradnak gyakran hallgatásban ezek a témák? Mert a bizonyítékok kicsit olyanok, mint a kísértetek: nem könnyű őket előkeríteni. Nincs kézzelfogható irat, amit elő lehetne venni. A legtöbben inkább elfordulnak, csendben, ahogyan azt elvárták tőlük.

Pedig ideje lenne nevén nevezni: a csendes kirúgás is elbocsátás - csak gyávaságból nem vállalják fel nyíltan. És ez nemcsak szakmai, hanem emberi kérdés is.

Az Y generáció története tele van újrakezdésekkel. Átélhettük a túlzott elvárások időszakát, a méltatlanul alacsony fizetéseket, a multitasking mestereivé válást, és a kiégés határvonalán való egyensúlyozást. Megérdemeljük, hogy amikor elérkezik a változás ideje, azt tiszteletteljesen és őszintén közelítsenek hozzánk.

A lojalitás nem csupán azt jelenti, hogy mindent elviselünk – inkább azt, hogy emberséges határok között igyekszünk együttműködni és fejlődni.