Eltűnő rétek - velük együtt egy élő hagyomány is eltűnik.

Románia festői vidéke még mindig aranyszínű, könnycsepp formájú szénakazlak ékesítik, amelyek évszázadok óta a fenntartható mezőgazdaság és a biodiverzitás védelmének jelképei. Azonban a gépesítés elterjedése és a fiatalok elvándorlása sajnálatos módon e gazdag élő örökséget is a kihalás fenyegetésének szélére sodorja.

A kelet-erdélyi hegyvidék falvaiban még él az a mezőgazdasági hagyomány, amelynek látványos eleme a három méter magas, gondosan formált szénakazal. Ezek nemcsak a helyi gazdálkodás részei, hanem egy olyan termelési rendszer sarokkövei, amely évszázadokon át a tájjal összhangban működött.

A nyári hónapokban a családok együtt vágnak neki a derékig érő fű kaszálásának, ami igazi közösségi élménnyé alakul. Az aratás után a frissen levágott füvet a napsütésben szárítják, majd ügyesen rakják kazlakba. Ez a kézi kaszálás, szénaforgatás és kazalépítés minden generációt megmozgat: a legkisebbektől a nagyszülőkig mindenki aktívan részt vesz, így teremtve meg a közös munka örömét és a családi kötelékek erősödését.

Ez a munkaigényes folyamat nemcsak a téli takarmány biztosítását szolgálja. Az így fenntartott kaszálórétek rendkívül gazdag élővilágnak is otthont adnak. Egyes kutatások szerint ezek az ökoszisztémák még a természetvédelmi területeknél is gazdagabb biodiverzitással bírnak.

Románia a ritka európai országok közé tartozik, ahol a hagyományos mezőgazdaság még mindig széleskörűen jelen van, sok vidéki területen megőrizve e régi mesterségek hagyományait.

Az ilyen hagyományos kézi kaszálással és trágyázással gondosan művelt rétek igazi növényédenek számítanak, hiszen több mint száz különböző növényfajnak adnak otthont. Közéjük tartozik például a gyönyörű réti boglárka, a szívderítő katáng és a titokzatos borzas bürök. Május és július között, a virágzás varázslatos időszakában, ezek a rétek valódi életközponttá válnak, ahol a beporzók, színes lepkék és egyéb rovarok nyüzsögnek, felerősítve a természet zsongását.

A brit természetvédelmi statisztikák alapján a 20. század során az Egyesült Királyság kaszálórétjeinek 97%-a eltűnt, míg Románia még mindig megőrzi ezt a gazdag ökológiai örökséget. Azonban kérdéses, hogy meddig tart ez a védett állapot.

A gyimesbükki Sarig Attila családja már négy generáció óta gazdálkodik a helyi kaszálókon. Elmondása szerint a technológiai változás elképesztő ütemű: "Háromszáz évig alig változott bármi. Most harminc év alatt minden megváltozott - és az utóbbi években szinte villámcsapásszerűen."

A kisgépek és traktorok feltűnésével, valamint a fizikai munkaerő hiányával a gazdák számára elkerülhetetlenné vált a gépesítés folyamata. A fiatalok elvándorlása miatt egyre kevesebb az olyan ember, aki képes lenne kézi munkával lekaszálni a réteket vagy részt venni a kazalrakásban, így a mezőgazdaság hagyományos módszerei kezdik elveszíteni a jelentőségüket.

Az eredmény: egyre több rét marad érintetlenül, a kaszálás hiánya pedig gyorsan csökkenti a biodiverzitást.

Magyarország területén is hasonló jelenségek figyelhetők meg. Az Őrség, a Zemplén és a Bükkalja tájai még mindig őriznek néhány hagyományos kaszálórétet, ám a kézi kaszálás, amely egykor a vidéki élet szerves része volt, mára szinte teljesen eltűnt. A rétek karbantartása, ami korábban a gazdálkodók önérdekének szolgálatába állt, mostanra inkább a természetvédelmi célok elősegítését szolgálja.

A hazai nemzeti parkok számos helyszínen indítanak gyepkezelési programokat, melyek alapvető célja a természetes élőhelyek megőrzése kaszálás révén. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a programok nem tudják teljes mértékben helyettesíteni a hagyományos paraszti gazdaságok által végzett tájhasználatot.

A román Fundația ADEPT civil szervezet 30 ezer hektárnyi kaszálórét kezelésében segít az erdélyi Szászföldön, mintegy 5000 kisgazdával dolgozva. Céljuk, hogy a gazdák pénzügyi támogatáshoz jussanak, termékeik piacra találjanak, és legyen motivációjuk a tájhasználat folytatására.

A szénakazlak és kaszálórétek eltűnése nem csupán kulturális veszteséget jelent, hanem egy olyan gazdálkodási hagyomány végét is, amely a természet harmonikus kezelése szempontjából példát állít elénk. Sarig Attila szavaival élve: "Érzékelem, mennyi érték rejlik ebben a régi formában. Ám a fiatalabb generáció már nem osztozik ebben a látásmódban."

A kihívás egyértelmű: hogyan tudjuk a hagyományos mezőgazdaságot nem csupán egy múzeumi relikviaként kezelni, hanem modern eszközökkel, a tájjal összhangban továbbfejleszteni – nem csupán Románia határain belül, hanem azon túl is.