"Ez a kép lehet, hogy provokatív. De a mellrák miatti halál ennél sokkal súlyosabb."

Az ikonikus fénykép mögötti történetet Milanovich Domi meséli el az Újraolvasó című műsorban. Ne hagyjátok ki az A diagnózis: mellrák című WMN-Klubot sem, amely október 22-én kerül megrendezésre. A rendezvényen részt vesz Tombor Nelli, a séf és modell, aki ráktúlélőként osztja meg tapasztalatait, férje, Tombor Zoltán, valamint prof. dr. Dank Magdolna, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója, és dr. Kovács Péter, a klinikai szakpszichológus, aki az intézet osztályos pszichológusa. A beszélgetést Krajnyik Cintia moderálja, és izgalmas, inspiráló pillanatokat ígér. Várunk mindenkit szeretettel!

Vannak olyan helyek, ahol a kultúra válságba jutott. A mellrák egy ilyen hely. A mellkason megjelenő heg is egy ilyen terület. Annyira felforgatja a társadalom által megkövetelt heteronormatív nőiesség és szépség képét, hogy sokáig titkolni, szégyellni kellett a hiányt és a gyógyulás folyamatát. Mintha a fájdalom nem létezne, mintha a történések sosem történtek volna meg.

Protézist hordani, egyedül öltözni, sötétben szeretkezni. A férjednek sem megmutatni, hát még közszemlére tenni. Már csak azért sem, mert egy ilyen látvány felhasítja a tagadás fátylát, amellyel a saját sebezhetőségünkkel, halandóságunkkal kapcsolatos félelmeinket borítjuk be.

Megrengeti a hitünket, hogy velünk és a szeretteinkkel hasonló veszteség nem történhet meg, hiszen "mi jó emberek vagyunk, a sors pedig igazságos". Amúgy is mindent megoldunk, ép bőrrel megúszunk.

A mellrákot ritkán lehet ép bőrrel megúszni. Túl lehet élni - ma már sokkal nagyobb eséllyel, mint pár évtizeddel ezelőtt -, de nyomot hagy a nőkön, a testükön és a lelkükön is. Éppen ezért, ahogy a queer elméletalkotó, Dina Georgis mondja, jobb történetekre van szükségünk. Nem erkölcsi értelemben jobbakra vagy felsőbbrendűekre, hanem olyanokra, amelyek jobban szolgálnak minket. Amelyekkel be tudunk lépni "a sebzettség terébe", és végiggondolhatjuk, mi forog kockán. Amelyek nem eltörlik, hanem diadalmasan felmutatják a szenvedés jeleit, amelyek abban segítenek, hogy a trauma idővel radikálisan értelmes, egyéni és közösségi változásokat elindító eseménnyé válhasson.

Egyetemista éveim alatt bukkantam rá egy különleges könyvre, amely mély hatással volt rám: Audre Lorde feminista író-filozófus és fekete polgárjogi aktivista művére, a The Cancer Journals (Ráknaplók) című alkotására. Bár nem emlékszem minden egyes részletére, az élmény, amit a könyv nyújtott, örökre megmaradt bennem. Tökéletesen magával ragadott az a támogató női közösség, amely Lorde körül formálódott a betegség idején. E közösség tagjai, még a múlt fájdalmával terhelt kapcsolatok ellenére is, természetes módon léptek be a történetébe. Különösen lenyűgözött az a hihetetlen erő, amellyel Lorde újraértelmezte saját életének eseményeit, fájdalmát és kihívásait, ezzel példát mutatva mindannyiunknak a felállásra és az önazonosság védelmére.

Az író rendszeresen végezte el az önértékelését, amikor 1978-ban egy ilyen alkalommal különös csomóra lett figyelmes a jobb mellében. A diagnózis, amelyet kapott, szívszorító volt: a daganat rosszindulatú természetűnek bizonyult, és a helyzet súlyosságát egy masztektómia követte. Noha Lorde mélyen átélte a melle elvesztésével járó gyász folyamatát, eltökélten igyekezett elkerülni, hogy áldozatként tekintsen önmagára.

"A mellrákos nők harcosok. Én is voltam háborúban, és még mindig vagyok. Ahogy minden olyan nő is, akinek egyik vagy mindkét mellét amputálták a rák miatt, amely kezd korunk elsődleges fizikai csapásává válni" - írta.

Magát a dahomeyi harcosokhoz hasonlította, akik a történelem egyetlen ismert, kizárólag nőkből álló hadseregét alkották, és hogy ne zavarja őket az íjazásban, önként levágták a jobb mellüket. Lorde hitt abban, hogy a céltudatosság ellensúlyozhatja a veszteség érzését, és abban is, hogy az átélt krízis megsokszorozhatja az erejét. "Mi maradhat még nekünk, amitől félnünk kellene, miután szemtől szemben álltunk a halállal? Ha egyszer elfogadom a haldoklás létezését mint életfolyamatot, ki emberfia gyakorolhat még hatalmat felettem?" - tette fel a kérdést.

Bár hangsúlyozta, hogy minden nő saját döntése, hogy visel-e protézist, ő maga nem ezt az utat választotta. Az orvosi személyzet, beleértve a nővéreket is, gyakran bírálta emiatt, mivel úgy gondolták, hogy ezzel veszélyezteti a "rákos betegek morálját". Lorde azonban éles kritikát fogalmazott meg azzal a gyakorlattal szemben, amelynek keretében az egészségügyi dolgozók a nőkre erőltették a kényelmetlen protézisek használatát. Véleménye szerint ez az eszköz csupán "kozmetikai látszatot" teremtett, sugallva, hogy minden rendben van. Ezzel elrejtette a társadalom szeme elől a nők mellrákkal és annak következményeivel kapcsolatos valós tapasztalatait, ami hozzájárult ahhoz, hogy ezek a nők ne ismerhessék fel egymást a mindennapi élet színterein – az utcán, a buszon vagy a boltban –, így nem tudtak szolidaritást vállalni egymással, és nem kezdhettek el közösen szervezkedni.

A protézis csupán egy illúzió, amely azt sugallja, hogy senki nem veszi észre a különbséget. De számomra éppen ez a különbség a lényeg: én átéltem a nehézségeket és túlléptem rajtuk, és ezt az erőt szeretném megosztani más nőkkel is. Az én utam nem csupán a hiány pótlásáról szól, hanem arról, hogy megmutassam, milyen erő rejlik bennünk, és hogy a nehézségek ellenére is képesek vagyunk ragyogni.

Ha a mellrák körüli csendet tettekké és kifejezésekké szeretnénk alakítani e súlyos kihívás ellen, az első lépés az, hogy a masztektómián átesett nőknek egymás számára láthatóvá kell válniuk. Amikor a hiány és a heg feltárul, a probléma is nyilvánvalóvá válik – és nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

Audre Lorde minden bizonnyal fontos előzmény volt, nemcsak nekem, amikor a Beauty Out of Damage című fotót először láttam, hanem Matuschkának is, aki a képet készítette. Az amerikai-ukrán művész Joanne Motichka néven született 1954-ben a New Jersey állambeli Newtonban. Gyerekkorát súlyosan beárnyékolta a mellrákkal szemben elvesztett csata: 11 éves volt, amikor édesanyját 1966-ban, 39 éves korában a betegséggel diagnosztizálták - két évvel később a nő meghalt. Matuschka szintén 39 volt, amikor önarcképe megjelent a New York Times címlapján. Elszánt lépés volt ez, igazi sématörés, hogy meg lehessen szakítani a veszteség generációkon átívelő köreit - nemcsak náluk, de sok más családban is.

Ahogy hamarosan tapasztalni fogjuk, a fotóban nem csupán a hegy látványa ragadja meg a figyelmet, hanem sokkal inkább az a rendíthetetlen méltóság, amellyel Matuschka elérte célját.

Hat hónappal édesanyja halála után Matuschka elhatározta, hogy szökésre szánja el magát. Lisa Cross álnévvel pincérnőként kezdett dolgozni a New York-i Far Rockaway nevű klubban, koktélokat keverve az éjszakai élet forgatagában. Azonban egy év elteltével, amikor visszatért, a gyámhatóság felfedezte tartózkodási helyét, és nevelőszülőkhöz rendelte. 1970-ben, már 15 évesen, Anton Marco operaénekes és felesége fogadták be. Marco, aki a második világháború alatt Marlene Dietrich oldalán turnézott Európában, később Woody Allen egyik filmjében is szerepelt. Matuschka művészi képzése itt indult el, és bár szoros kötelék fűzte nevelőanyjához, Mourine Marcóhoz, aki 2005-ben hunyt el, Matuschka még három nevelőotthonban élt, mielőtt az állam bentlakásos iskolába küldte.

Felsorolni is nehéz lenne, mennyiféle munkája volt, miután végzett középfokú tanulmányaival. Dolgozott szobafestőként, villanyszerelőként, takarítóként, fahasogatóként is, mígnem húszévesen ő lett az egyik első, és valószínűleg legfiatalabb nő, aki egy taxicég éjszakai sofőrje lett. A Nyugati 47. utca tartozott hozzá Manhattanben, a környék pedig nem éppen a közbiztonságáról volt híres a 70-es években. Igazából az egyik utasa javasolta neki, hogy próbálja ki a modellkedést, és be is mutatta őt egy modellügynökségnél dolgozó barátjának. Így történt, hogy Matuschka otthagyta a főiskolát és a taxizást is, hogy a legnagyobb neveknek és márkáknak álljon modellt Olaszországban, Franciaországban, New Yorkban. Később alkotóként neki is a fotózás lett a fő médiuma, de a mai napig foglalkozik festészettel, írással, zenével is.

Matuschka 1991-ben felfedezett egy csomót a bal mellében, amelyet lumpektómiával eltávolítottak. Az orvosa azonban figyelmen kívül hagyta a nő beavatkozás után kapott negatív leleteit, és a hibás nyilvántartásai alapján erősen javasolta a masztektómiát, amit végül el is hajtottak. A kemoterápia fél évének során Matuschka számára világossá vált, hogy orvosa tévedett, hiszen a masztektómiára abban a szakaszban nem volt szükség. A nő később éveken át tartó jogi eljárásban bizonyította az igazát az orvos ellen.

Matuschka minden egyes interjújában hangsúlyozza, hogy amennyiben a masztektómia orvosi szempontból elkerülhetetlen, vagy ha a nő saját maga dönt a beavatkozás mellett biztonsági megfontolásokból, akkor ezt a választását teljes mértékben tiszteletben kell tartani.

Ugyanakkor az orvos által többé-kevésbé kényszerített, szükségtelen melleltávolítást rendkívül káros gyakorlatnak véli, és hosszú ideig harcolt azért, hogy ilyen beavatkozást ne lehessen végrehajtani másodvélemény beszerzése nélkül.

Ezen kívül az volt a szándéka, hogy átfogóan felhívja a figyelmet a mellrák elleni harcra. Csatlakozott különböző nőjogi csoportokhoz, többek között a W.H.A.M.! (Women's Health Action and Mobilization) nevű szervezethez, amely az AIDS elleni aktivizmus (ACT UP) inspirációjából alakította ki saját kampányát.

1993-ban, a W.H.A.M.! képviseletében, Matuschka részt vett az első mellrákkal foglalkozó konferencián Washingtonban. Mivel a rendezvény szervezői megtiltották, hogy plakátjait kiállítsa vagy osztogassa, így rendhagyó módon döntött: a testén viselte azokat. Nyakába akasztva, elöl és hátul is lógott egy-egy kép, és úgy sétálgattott, mint egy élő hirdetőtábla. A háromnapos eseményről a New York Times újságírója, Susan Ferrara is tudósított, aki a kongresszus végén felfigyelt Matuschkára, és interjút készített vele. Matuschka emlékei szerint, amikor kollégáival a lapszám illusztrációján tanakodtak, a New York Times felkereste őt, hogy elkérje a mellrákról készült portfólióját. Az újság munkatársai megjegyezték, hogy a publikáláshoz szükséges képnek színesnek, függőleges formátumúra és mell nélküli ábrázolásra van szüksége. Matuschka ekkor határozottan válaszolt: "Van egy ilyen képem!" – így idézte fel a művész a különleges pillanatot.

Az igazság az, hogy Matuschka kezdetben más túlélő nőkről készített portrékat. Azonban azt az észrevételt kapta, hogy a fotóin szereplő nők túl dühösek és nem elég vonzóak - milyen elavult és problémás sztereotípia ez! "Mivel én magam is modellként dolgoztam, úgy döntöttem, hogy belevágok, és elkészítem ezeket az önarcképeket."

Kifejezetten a romantika és a szépség jegyében álmodtam meg a fotók világát, hiszen úgy éreztem, csak így tudom hitelesen közvetíteni az üzenetet.

"Sokáig hiába próbáltam, a képeim mégsem jutottak el a publikációig, még a Ms. magazinban vagy a Mother Jonesban sem találkozhattak velük" - emlékezett vissza Matuschka a nehéz időszakra. Aztán egy nap megcsöngetett a New York Times, és minden megváltozott.

A lap művészeti igazgatója, Janet Froelich, jól tudta, hogy a fotó felhasználása komoly kockázatokkal jár. E képet választották Susan Ferrara "A mellrák gyötrelmes politikája" című cikkének illusztrálására. "Matuschka önarcképei valóban megragadták az emberek figyelmét."

Senki sem találkozott még ilyen heggel, hacsak nem tapasztalta meg saját bőrén, vagy nem viselte el egy közeli családtagja ezt a különös jelenséget.

Froelich elmondta, hogy ez a fénykép a Times történetében a legnagyobb visszhangot keltette. Az első héten több ezer kézzel írt levél zúdult a szerkesztőségbe, és az ezt követő időszakban is sok olvasó osztotta meg véleményét.

A beérkezett levelek körülbelül egyharmada éles kritikát fogalmazott meg a lap irányvonalával kapcsolatban. Az olvasók egy része úgy vélte, hogy a betegség bemutatása túlzottan pesszimista lett. Margaret Richter New Yorkból például ezt a megjegyzést tette: "Nem tartom helyénvalónak, hogy a nőknek ellenséges tónust kellene megütniük, vagy folyamatosan dühöseknek lenniük ahhoz, hogy a mellrák kezelését támogassák. Azt sem hiszem, hogy ehhez 'sokkterápiát' kellene alkalmazni a magazin címlapján." Egy másik olvasó pedig úgy érezte, hogy Matuschka és a szerkesztők nem jogosultak arra, hogy felfedjék azt a képet, amit ő nagy körültekintéssel titkolt a szerettei elől... így most még inkább szégyenli magát.

A társadalom javarésze viszont kiállt a fotó és a cikk mellett. "Vannak, akik talán úgy vélik, hogy a rákkutatásért küzdő nők harca nem megfelelő. De a mellrákban való elhalálozás még inkább elfogadhatatlan" - üzente Pat Schroeder Coloradóból. Renee Epstein pedig a következő gondolatait osztotta meg a Vermont állambeli Warrenből:

"Nagyon köszönöm, hogy ilyen bátran mutatták be ezt a félelmetes témát, amellyel minden nőnek szembe kell néznie. Képzeljék, mire eljutottam az újság elolvasásához, a férjem letépte a borítót, hogy "megvédjen"."

Janet Froelich szintén azt mondja, sosem bánták meg, hogy Matuschka eredeti művét használták a címlapon: "Az volt az érzésünk, hogy ez a helyes döntés, és szerencsések voltunk, hogy megkaptuk ezt a képet." Carol Spiro, a kanadai Breast Cancer Action elnöke pedig így nyilatkozott: "Matuschka címlapjával többet tett a mellrák elleni küzdelemért, mint bárki más az elmúlt 25 évben." A szabadon felhasználható fotó azóta minden idők egyik legtöbbet publikált képe lett, számos kiadványban, könyvben, dokumentumfilmben szerepel, és összesen 12 díjjal jutalmazták, köztük a World Press Photo Awardsszal.

Bárcsak a fenti sorokkal zárulhatna ez a mese! De az élet sokkal összetettebb, és nem lenne igazságos, ha itt megállnánk.

Az önarckép nyilvánosságra hozatala előtt senki sem sejthette, hogyan fogják fogadni a címlapot, és mennyi vitát fog kiváltani. Matuschka telefonja hat hónapon át megszakítás nélkül zúgott, annyira, hogy asszisztenseket kellett felvennie a hívások kezelésére. A művész szinte villámgyorsan világszerte ismertté vált: "Olyan pályát futottam be, amit valójában sosem terveztem" - mondta később, a hangjában némi keserűséggel.

Matuschka utolsó önarcképét 1994-ben készítette el.

"Mindent megtettem, amit csak tudtam a masztektómiás képekkel, és nem akartam életem hátralévő részét a rák földjén tölteni"

- mondta, hangsúlyozva, hogy a fotók iránti szeretete sosem rendült meg. Ezt követően azonban inkább az absztrakt festészet és a tanítás világára összpontosított.

Matuschka önarcképeinek kiemelkedő érdeme abban rejlik, hogy bemutatta: egyetlen mellel is lehet vonzó egy nő a hagyományos, heteroszexuális értelemben. Azonban ő maga nehézségekkel küzdött a párkeresés terén. Úgy tűnt, hogy nemcsak a férfiak egy része, hanem a divat világának is elfordult tőle. Pedig a munkáját sokan éppen azzal kritizálták, hogy a hétköznapi emberek számára nehezen elérhető, idealizált képet alkotott. Mégis, a megközelítése abban az időszakban forradalminak számított, hiszen a divatfotózás technikáira és a nyugati művészi aktok hagyományos konvencióira építve a masztektómián átesett testet szépnek és kívánatosnak mutatta be.

Ehhez képest az a tapasztalat érte, hogy sem a patriarchális társadalom női testre gyakorolt korlátozó nézetei, sem a divatipar, különösen a tömegtermelés szűk keretek között mozgó elképzelései nem változtak meg annyira az utóbbi évtizedekben, ahogyan azt remélte. Ma is gyakran előfordul, hogy a testünket próbáljuk a rendelkezésre álló ruhákhoz igazítani, ahelyett, hogy a ruhák formálnák a testünket.

Az egy mellel élő nők számára - hacsak nincs a közelben egy segítőkész varrónőjük vagy szabójuk, és rendelkezésükre álló idő és pénz is bőségesen van - a divatos öltözködés szinte lehetetlen kihívás. Matuschka nem csupán emiatt küzdött. Az is aggasztotta, hogy sok nő félelemmel néz rá, ami miatt távolságot érez másokkal szemben.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy húsz évvel a New York Times-címlap megjelenése után, az orvosi technológiák fejlődését figyelembe véve, úgy döntött, részt vesz egy mellrekonstrukciós eljárásban. A folyamat 2013-ban vette kezdetét, és 2016-ra zárult le. "Két mellel inkognitóban vagyok. Senki sem ismeri a történetemet, és nem kell beszélnem róla, ha nem akarok" - osztotta meg megkönnyebbülten Matuschka. Ez a nő, aki művészetével megtörte a csendet, és a mellrákról való diskurzust a nyilvános szférába emelte, az élete második felére egy másfajta utat választott, hogy elkerülhesse a reflektorfényt, és egy kis nyugalmat találjon magának. Bár ez a döntés is forradalmi lépés volt, hiszen a hatvanas éveikben járó nőkre gyakran legyintenek: "Ennyi idősen már nem mindegy? Miért akarna egy nő ismerkedni?"

A rólunk készült képek gyakran élnek tőlünk független életet, és ennek néha előnyei is vannak. Míg világhírű fotóját napjainkban is használják, a közel hetvenéves Matuschka élheti a saját életét a maga autonóm választásaival, a mindenkori határainak felismerésével, védelmezésével. És ha van valaki, aki ezt minden bizonnyal megértené, az nem más, mint Audre Lorde, aki rendületlenül hitt abban, hogy a jó döntések sokfélék, a lényeg, hogy szabadon hozzuk meg őket, és önazonosak legyünk velük. Van, akinek a protézis segít, van, akinek a mellrekonstrukció, más meg egyiket sem szeretné hasonló helyzetben, és ezek mindegyike teljesen oké.