Ez nem csupán zene, és nem is csupán művészet!

Számomra az opera mindig olyan volt, mint egy szerető, aki lenyűgözött, de sosem jutott eszembe feleségül venni - fogalmazott Szikora János a Vándorállat a libikókán elnevezésű beszélgetéssorozat operákról szóló epizódjában. A székesfehérvári Vörösmarty Színház leköszönő igazgatója ötrészes színpadi sorozatban veszi számba a számára fontos alkotótársakat.

A rendező mesélt arról, hogy három tanárának: Petrovics Emilnek, Nádasdy Kálmánnak és Békés Andrásnak - aki az osztályfőnöke volt az egyetemen - köszönheti az operákkal való bensőséges kapcsolatát. - Petrovics Emilnek sokat köszönhetek, többek közt az első rendezésre szóló felkérést a Magyar Állami Operaházban, hiszen a Salome bemutatásakor ő volt a főigazgató. Vele azonban jóval korábban volt egy roppant kellemetlen emlékem. Nagyon jó barátságban voltam Márta István zeneszerzővel, aki akkor Petrovics növendékeként tanult a főiskolán. Akkoriban közösen vittünk egy - ma úgy mondanánk - alternatív alkotói csoportot, és István úgy gondolta, hogy a zeneszerző vizsgájára összehoz egy performanszt, ami a következőképpen nézett ki. Bementünk ketten a próbaterembe, István a zongorához ült, én pedig bevittem egy tepsit, amit megtöltöttem vízzel, kis papírhajókat hajtogattam, amelyeket rátettem a tepsi szélére. Amikor István jelt adott, fújtam egyet, elindult az első papírhajó, majd a második... Tovább viszont nem folytathattuk, mert Petrovics Emil rákvörösen felpattant, és azt kiabálta: - Ez nem zene és nem művészet! - Majd kiviharzott, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy azt hittem, kiszakad a tokkal együtt.

Eltelt néhány év, és a rendezői felvételi vizsga során Szikora János hirtelen Petrovics előtt találta magát. - Azt hittem, hogy ezt a játszmát már elvesztettem. Viszont a zenetörténeti tudásomnak köszönhetően láttam, hogy kezd megpuhulni a hangulata. Amikor néhány taktust hallva felismertem Bruckner VI. szimfóniáját, a szemei felcsillantak, rám mosolygott, és megjegyezte: - Maga volt az a papírhajós, igaz? - Később soha többé nem beszéltünk erről.

Szikora János első két vendége a Magyar Állami Operaház történetének két jelentős alakja volt: a korábbi főigazgató, Szinetár Miklós, valamint a jelenlegi vezető, Ókovács Szilveszter.

Szinetár Miklós kifejtette, hogy a zenés darabok rendezése teljesen eltér a prózai művekétől. A prózai előadásokban a rendező szabadon formálhatja a dinamikát és a ritmust, míg a zenés produkciók esetében ezek a zenei partitúrában már előre meghatározottak. Az operarendezők gyakran a karmesterek akaratának vannak alárendelve, különösen akkor, amikor a darabot saját elképzeléseik szerint állítják színpadra, nem csupán rendezői interpretációként. Hiszen ha a közönség a színpadon foglal helyet, a darabot a nézőtéren kell előadni, és ha az énekesek alsónadrágban szaladgálnak, az egyértelműen elvonja a figyelmet a mű tartalmáról.

Ókovács Szilveszter rámutatott, hogy Kovács János, a karmester, bizonyos aggályokat fogalmazott meg a Faust próbafolyamatai során a lengyel rendező vízióival kapcsolatban. A karmester véleménye szerint ezek az elképzelések néhány jelenetben kedvezőtlenül befolyásolják az énekesek teljesítményét.

Szinetár Miklós kifejtette, hogy az elmúlt évtizedek során számos vitába bonyolódott karmesterekkel. Megjegyezte: „A rendező és a rendezés fogalma rendkívül sokszínű. Ez egy 150 éves szakma, és mindenki másképp közelíti meg. Számomra az operák rendezése úgy valósul meg, ha alaposan ismerem az alkotást kívülről. A prózai művek esetében ez más, hiszen ott a szöveg előttem van, de ha egy operarendező a kottát tanulmányozza, az már azt jelenti, hogy számomra az a darab elvesztette a varázsát.”

Ezután az Operaház irányításával kapcsolatos kihívások kerültek terítékre, amire Szinetár egy szellemes megjegyzéssel reagált: - Egy Fodor Lajos nevű operakritikus korábban azt fogalmazta meg, hogy aki megpróbálja elnyerni az Operaház vezetését, az már ezzel önmagát is alkalmatlannak bizonyította erre a feladatra.

Ókovács Szilveszter kiemelte, hogy 1230 munkatárs dolgozik náluk, és ha a művészeket és statisztákat is figyelembe vennék, a létszám meghaladná az 1500 főt. „Sokan vagyunk, és a díszletesektől a jogászokig mindenki primadonnává válik, a maguk árnyoldalaival és érzékenységeivel együtt” – tette hozzá. Megjegyezte, hogy ez valójában előnyös, hiszen mindenki elkötelezett a közös cél iránt. Csak hogy egy kis önsajnálatot is belevigyek: az operaház vezetése még a legrosszabb körülmények között is rendkívül kimerítő feladat.

Szinetár Miklós rámutatott, hogy az érzékenységek mellett egy másik komoly kihívás is terheli az operát: az irigység, amely a magas költségekből fakad. "Rendkívül nehéz elfogadni, hogy egy nagy busz, ami száz utast szállít, több üzemanyagot fogyaszt, mint egy Trabant" - emelte ki.

A varázsfuvola, amely harminc évvel ezelőtt debütált Miskolcon, majd az Operában is színpadra került, különösen emlékezetes befejezése miatt vált jelentőssé. Az előadás rendezője elmondta, hogy a finálé magával ragadta, és később saját elképzelései szerint is újraalkotta azt. A darab végén a szabadkőművesek diadala következik, amelyhez egy himnusz társul, a személyi kultusz ünneplésének szellemében. Ezt a gondolatot minden alkalommal komolyan vették. Mozart viszont ennél sokkal kifinomultabb művész volt: zenéjében egy szellemes, ironikus megjegyzést cselezett be. Hiába hangzik el az ünneplő ének, az égi mennybemenetel dicsfénye, a háttérből a szerző kilép, és egy játékos „nagy túrót” int a hallgatóságnak...

Ókovács Szilveszter élénk szavakkal mesélt Az aranyműves boltja című produkcióról, amelynek rendezője Szikora János volt, és amely 2021-ben debütált. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulója apropóján felkértük a neves lengyel zeneszerzőt, Krzysztof Pendereckit, hogy alkosson egy különleges művet. Ahogy közeledett az évforduló, a várva várt darab híre még mindig nem érkezett meg, ezért Krakkóba zarándokoltam, hogy személyesen érdeklődjek a helyzetről. A vacsora végén Penderecki előhúzott a zakójából egy sajtpapírt, és magyarul felolvasta a Piros a vér a pesti utcán című verset, megjegyezve, hogy ezt egy ária formájában képzelte el. Ekkor már sejtettem, hogy a projekt nem halad a kívánt irányba, ezért egy újabb ajánlattal álltam elő: javasoltam, hogy ne kérjük vissza az előlegként átutalt összeget, mert az nagyon kínos lenne. Javaslatom szerint Karol Józef Wojtyła, a későbbi II. János Pál pápa gyermekkori jóbarátjának munkáihoz illesztenénk Penderecki korábbi zeneműveit. Így született meg ez a különleges előadás, amely gazdag zenei élményt hozott el a közönség számára.

Szikora János később arról mesélt, hogy volt egy csodálatos magyar-latin szakos tanára, Kovács tanár úr - ők csak öreg Kovácsnak hívták -, aki télen-nyáron kihajtott nyakú fehér ingben járt, és felhívta magához a számára kedves tanítványait. A felesége, Ella néni süteményekkel és teákkal lakatta jól őket, míg fiuk a szomszéd szobában gyakorolt. Ebből a fiúból lett később a Kossuth-díjas karmester, Kovács János.

Az első nagyoperai rendezése a Salome volt, amelynek karmestere Kovács János. Amikor a karmester és a rendező közötti esetleges nézeteltérésekről kérdezték, Kovács kifejtette, hogy az ő legnagyobb vágya az, hogy egy tervezett premier előtt legalább egy évvel mindketten együtt dolgozhassanak a produkció kezdeti fázisában. - A rendező és a karmester között nem lehetnek súlyos konfliktusok – tette hozzá. – Sajnos a mai világ trendjei azt mutatják, hogy a rendező gyakran csak két hónappal a bemutató előtt érkezik, míg a karmester csupán három héttel korábban, és ekkor sokszor döbbenten tapasztalja, hogy „Uramisten, mit alkotott a rendező?”, ami végül csak feszültségekhez vezet, mintha csak egymás haját tépnék.

Ezután mesélt a feleségéről, a tíz évvel ezelőtt elhunyt opera-énekesnőről, Sudlik Máriáról, akinek első nagy szerepe a Poppea volt. Emlékezett egy énektanárának a szavaira, aki azt tanácsolta neki, hogy sose nézzen a karmesterre, mert az zavaró lehet. Egy reggel kíváncsian kérdeztem tőle, hogy ki dirigálta az előző esti produkciót, de csak rám nézett, és sajnos nem tudta a választ.

Rálik Szilvia, a Salomét megformáló színésznő, megosztotta tapasztalatait arról, mennyire fontos volt számára, hogy mértékkel osztja be az energiáit, hiszen elhatározta, hogy végigtáncolja a közel tízperces fátyoltáncot. Emlékezett egy különös történetre is a már említett A varázsfuvola-előadásból, amelybe később csatlakozott. - Hallottad a hírt arról, amikor felgyújtottam a függönyt? - kérdezte Szikora Jánostól. - A három dáma egy háromágú gyertyatartóval lépett a színpadra, amit egy bizonyos pillanatban le kellett tennünk. Aztán hirtelen halljuk a hangosbemondóban az ügyelőt: "Porral oltót hozzatok!" Azta, gondoltam, vajon ki gyújthatta fel a színpadot? Kiderült, hogy én helyeztem el a gyertyát túl közel a függönyhöz. El tudják képzelni a szituációt: miközben Tamino énekel, a közönség pánikba esik, hogy tűz van, Tamino pedig, mintha csak egy rossz álomban lenne, letépi a függönyt, és az ária közepette eltapossa?!

Kovácsházi István, aki a miskolci A varázsfuvola előadásában Taminót alakította, izgalmas élményeket osztott meg a premier utáni reakciókról. - Számos budapesti néző érkezett a bemutatóra. A miskolci színház negyedik emeletén található büféhez vezető hosszú folyosó végén helyezkednek el a bokszok. Éppen ott ültünk a többi énekessel, amikor megjelent Petrovics tanár úr, gratulált nekünk, majd így szólt: - Beszélnem kell a Jánossal, mert ez egy teljes zűrzavar, fogalma sincs arról, mi is az A varázsfuvola. Nem sokkal később Szinetár tanár úr is beugrott: - Fantasztikus! Ez az előadás igazán lenyűgöző!