Helyek, ahol az álmok szárnyra kelnek - Silvia Avallone a PesTexten | Litera - az irodalom világa Fedezd fel Silvia Avallone varázslatos írásait a PesTexten, ahol a szavak életre kelnek, és a gondolatok szabadon szárnyalhatnak. A Litera irodalmi portálon

Nem egzotikus látványosságként kívánja bemutatni a külvárosok, ipartelepek és határterületek világát, hanem inkább arra a kérdésre fókuszál, hogy vajon tényleg társadalmon kívüli helyszínekről van szó? Nem az a feladatunk, hogy kinyújtsuk a kezünket a megalázottak és elnyomottak felé, hogy segítséget nyújtsunk nekik? - Ezt a gondolatot osztotta meg Bodor Emese a Száraz Eszterrel folytatott beszélgetésében, amely során Silvia Avallonét, a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégét kérdezte.

A Vatikán szerint Mária nem nevezhető társmegváltónak, olvasom a metrón a Petőfi Irodalmi Múzeum felé. A Madonna-kultusz sokadik hullámára reagálva XIV. Leó arra kéri az Anyaszentegyház (!) tagjait, hogy tartózkodjanak a négykezes megváltástan szófordulataitól - míg Mária szerepe eltagadhatatlan, pozíciója mégsem összekeverendő Krisztuséval. A Ferenciek terén le kell szállnom, tehát bezárom a weboldalt, de az este hétkor kezdődő beszélgetés időtartama alatt többször eszembe jut ez a szelíd nyelvi tiltás. Minek nevezzelek?

A PesText irodalmi fesztivál szervezésében Silvia Avallone olasz írót - a Literán megjelent portréja itt olvasható - Száraz Eszter rendező, szerkesztő kérdezte a PIM dísztermében. Ugyan egy szót sem értek olaszul (gyarlóság, vonakodó franciás voltam), az esemény alatt mégis gyakran azon kapom magam, hogy magával ragad Avallone lendületes kifejezésmódja: mindenkinek ajánlom a felemelő tapasztalatot, hogy olyasvalakit halljon szenvedélyesen beszélni egy mikrofonba, aki különösebb erőfeszítés nélkül képes túlkiabálni a tolmácsgépet.

Budapest lenyűgöző tisztasága azonnal megragadja a figyelmet – ezzel a meglepő megállapítással kezdődik a beszélgetés. Avallone kiemeli, hogy egy város szellemiségéről sokat árul el, mennyi energiát fektetnek lakói a közterületek ápolásába. Száraz ezen a vonalon folytatja a kérdezősködést, hiszen a szerző munkáiban a helyszín kiválasztása kulcsszerepet játszik; például a Fekete szív című regény nem születhetett volna meg Sassaia, a szövegbe ágyazott valós település meglátogatása nélkül. "A városok a történetek otthonai" – feleli az író, hangsúlyozva, hogy a városok éppúgy tükrözik az emberek viselkedését, mint ahogyan a földrajzi jellemzők is egyedi karaktert kölcsönöznek számukra. Akárcsak a családtagok, barátok és távoli ismerősök, akik inspirálják a fiktív alakokat, úgy a városok is formálják a történeteket, amelyeket mesélünk.

Amikor a perifériák, különösen az olasz vidéki és külvárosi terek iránti kiemelt figyelemről van szó, Avallone úgy véli, hogy ezek a helyek álmaink szülőhelyei. Az osztályváltás és a perifériákra irányuló érdeklődés számos párhuzamot vonhat a frankofón irodalom, például Annie Ernaux vagy Édouard Louis munkásságával, de Avallone más megközelítést alkalmaz: a vágyakozás szempontjából közelíti meg ezt a jelenséget. Az elvágyódás és a honvágy kettőssége foglalkoztatja, amiért különösen fontosnak tartja a kamaszkor időszakát, mint irodalmi inspirációt. Ekkor tapasztalják az emberek a legintenzívebben azt a késztetést, hogy szembenézzenek szülővárosuk korlátozó hagyományaival, és tudatosan átlépve a korábban sérthetetlennek tűnő határokat, maguk mögött hagyják a múlt által keltett szégyenérzetet. A vágy így nem csupán egyéni érzés, hanem a politikai és társadalmi képzelet szimbóluma is: "ezáltal képesek vagyunk elképzelni, hogy létezik számunkra alternatíva" – írja a szerző.

Silvia Avallone és Száraz Eszter - Fotó: Vörös Dóra / PesText

Szóba kerül a perifériák kitettségének intézményi és nyelvi dimenziója is, eszembe jut Borbély Szilárd Egy elveszett nyelv c. esszéje; Avallone az egykori közegükből tudatosan kitörni vágyó fiatalok számára kifejezetten felszabadító tapasztalatként írja le a folyamatot, amikor a szülőkkel közös hang voltaképpen felszámolásra és eltörlésre kerül, hiszen az iskolázottság által elsajátított szavak "végre igazán kifejezik kreativitásukat és önálló hangjukat". Száraz erre reagálva feltesz egy kérdést: lehet-e a kamaszkor is egy hely, ahonnan elvágyódunk? Avallone ismét a Fekete szív cselekményére utal, amelyben egy harmincas nő, aki a fiatal felnőttkora java részét börtönben töltötte - tehát olyan radikális bezártságban, amely ellentétes az életkor szabad kicsapongásával -, abban a reményben utazik Sassaiába, hogy ott megfeledkezhet a múltról és új életet kezdhet. A településen azonban beleszeret egy férfiba, akivel szemben vállalnia kell az őszinteség kiszolgáltatottságát. "A szerelem a legkevésbé banális dolog a világon", fogalmaz a szerző; hatalmas erőfeszítést igénylő munka mind az önismeret, mind a másik elfogadása terén.

Avallone egy különleges bekezdést olvas fel művéből, amelynek zárómonológja mélyen megérinti a hallgatóságot: "Hol volt Olaszország és Európa a letartóztatás előtt? Utána már könnyű." E sorokra reflektálva az író a megváltás fogalmának jelentőségét emeli ki. "Megkérdeztem egy bíborost, miért van szükségünk a bűnre, és azt válaszolta: mert létezik a szabadság is" - osztja meg velünk. Ez a szabadság lehetőséget ad arra, hogy saját magunk válasszuk meg, hogyan használjuk fel ezt a mozgásteret. Dönthetünk úgy, hogy a szeretet és az empátia fáradtságos, de kifizetődő munkáját választjuk, szemben a gyűlölet és az irigység gyors és csábító reakcióival. A bűnre adott helyes válasz egyértelmű: a társadalom legnagyobb kiszolgáltatottjainak iránti figyelmünk. "A megváltás a kapcsolatainkban rejlik" - hangsúlyozza az író, ezzel kiemelve az emberi kötelékek fontosságát.

Ezen a ponton kezdem igazán megérteni, miért nem hagyott nyugodni az a cikk, amit az úton olvastam. Az utolsó vacsorát nem csupán megfőzték, hanem utána el is takarították. A Madonna-kultusz így egyfajta elismerése a láthatatlan munkának is, hiszen hangsúlyozza, hogy az anyák gondoskodása nélkülözhetetlen, sőt, alapvető a fiúk megváltásához. Talán hiba lenne ezt elvetni egy teológiai dilemmát próbálva megoldani – de mivel protestáns magyar nő vagyok, valószínű, hogy a Vatikánban nem fognak figyelembe venni.

"[A regény helyszíne] egy alternatív Olaszország, nem az, amit a glossy magazinokban csodálunk", folytatja Száraz a diskurzust, miközben a sztereotípiák lebontásának nehézségeire irányítja a figyelmet. Kellemetlen érzés kerít hatalmába, hogy Vincenzo Latronico augusztusi, a Guardianben megjelent mélyreható esszéje említést sem nyer a beszélgetés során; mindazonáltal most én hozom szóba. Az A tökéletesség szerzője már a második bekezdésben Carlo Levi Krisztus megállt Ebolinál című memoárjára utal, amely szerint a megváltás csak a dél-olaszországi leszakadt területek határáig jut el. Avallone is határozottan ellenzi a "festői Itália" idealizálását, és hangsúlyozza, hogy azokról az emberekről érdemes írni, akik nap mint nap szembesülnek szülőföldjük kemény valóságával. Száraz itt a közösségi média világába is betekintést nyújt, ahol a csillogó külsőségek gyakran felülírják a valódi élményeket. Avallone visszautal az imént felolvasott részletre: az Instagramon látott pillanatok mögött nem látjuk az azt megelőző és követő eseményeket, ezáltal pedig hajlamosak vagyunk a világot egyre radikálisabb leegyszerűsítésekkel szemlélni. Dosztojevszkijt említi ellenpéldaként: "a Bűn és bűnhődés kényelmetlen olvasmány, mint minden igazán jó könyv. Megfogalmazza, hogy az emberi élet része a szenvedés – és ezt nagyon nehéz elviselni, amikor valami helyrehozhatatlan történik velünk."

Avallone szerint a közösségi média folyamatos zajt generál a tökéletlenségtől való félelem miatt, elnyomva azt a csendet, amelyben az empátia és a gondoskodás belső igényei kibontakozhatnak. „Ezért nemcsak esztétikai szempontból, hanem politikai és társadalmi értelemben is elengedhetetlen az irodalom: hiszen benne találhatók a sorscsapottak, a nyomorultak és az utolsó sorokban kullogók, az emberi lét teljes tökéletlensége.” Avallone arra is utal, hogy nem egzotikus látványosságként szeretné bemutatni a külvárosok, ipartelepek és határterületek világát, hanem inkább azt a kérdést teszi fel, hogy valóban társadalmon kívül eső helyekről van-e szó. Nem éppen mi magunk hordozzuk a felelősséget, hogy kezet nyújtsunk a megalázottak és a szenvedők felé? Emellett Avallone hangsúlyozza az irodalom védelmét az autonómia szempontjából is: „A függetlenség – akárcsak a szerelem és a szabadság – bonyolult kérdés, de csak ez lehet a válasz a mindennapi függőségeinkre.”

Az ünnepnapokkal kapcsolatban a szerző egy érdekes megközelítést oszt meg, amely szerint az ünneplés gyakran csupán látszatszerű, performatív jellegű. A fogyasztói társadalom hajlama arra ösztönöz minket, hogy a lehető legkifinomultabb, legelragadóbb eseményeket szervezzük meg. Ám, ahogy ő fogalmaz: „ha nem hibázunk, halottak vagyunk.” Egyre inkább egy olyan szótár összeállítására törekszem, amelyben a legfontosabb kifejezések közé kerül a hála is. Hiszen vajon hogyan tudjuk kifejezni hálánkat a tökéletlen, de mégis édes pillanatokért, amelyek valódi örömöt hoznak az életünkbe?

Száraz a legutolsó kérdésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a kortárs olasz irodalomban lenyűgöző módon felerősödtek a női hangok. Az úttörő Elsa Morante örökségét követve ma már világszerte elismerik Elena Ferrante, Claudia Durastanti és Viola Ardone műveit. Avallone ezt a kiemelkedő sikert az anyák és nagymamák eddig elnyomott hangjának kibontakozásával magyarázza. Szerinte: "amikor elkezdjük nevén nevezni a dolgokat – például a nőgyilkosságot –, elindul a társadalomban egy tudatosítási és szembenézési folyamat. Én nemcsak a mosolyom, hanem a hangom is vagyok: a nő nem csupán a tekintet szép tárgya, hiszen saját vágyakkal, felháborodással és kifejező szavakkal rendelkezik." Rendkívül felszabadítónak tartja, hogy az önfeláldozó anyák és a gonosz boszorkányok ellentétéből kilépve most a nők maguk mesélhetik el saját történeteiket. Ennek kapcsán Elsa Morante A történelem című regényét ajánlja a közönség figyelmébe, hangsúlyozva: "a női hangok fontossága abban rejlik, hogy emlékeztetnek minket: van lehetőségünk másféle történelmet írni és átélni, mint amit a férfiak ránk hagytak."

„Sehová sem érkeztünk, csupán egy újabb kiindulóponthoz” – zárja le a beszélgetést Száraz. Bár jócskán túlléptük a programfüzetben feltüntetett időkeretet, mégsem érzékelhető az a feszengés (és a jellegzetes dohánymorzsolgatás), ami általában a hosszabb irodalmi eseményekkel jár. Avallone hihetetlen ügyességgel ragadja meg a hallgatóság figyelmét, mesterien kihasználja és fenntartja azt – ez a képessége pedig világosan visszatükröződik regényeiben, amelyek közül hármat már magyarul is olvashatunk Lukácsi Margit és Nádor Zsófia fordításában.