Jézus mélyen megérintő megrendülése - Vértesaljai László nagykeddi elmélkedése - Vatican News Vértesaljai László elmélkedésében Jézus szívfacsaró pillanatait idézi fel, amikor a megpróbáltatások és a fájdalom súlya alatt roskadozott. Az írásban felfedezh
Jézus tanítványai lábát megmossa, ezzel egy mélyen szimbolikus gesztust gyakorol, amelyben a szolgai szeretet és az alázat fénylik. János evangélista, aki a szélesebb összefüggések iránti érzékenysége mellett a legkisebb részletekre is figyel, mindezt úgy rögzíti, hogy a megrendülés és a csodálat érzése áthatja szavait. Ez a pillanat a nagyheti események szívében rejlik, és arra hív bennünket, hogy kérjük ezt a kegyelmet: legyen bennünk ugyanaz a lelkület, amely Jézusban élt. Pál apostol gyönyörű himnuszában a filippiekhez írt levelében (Fil 2,5-11) is ezt az alázatos és szolgáló szellemiséget hangsúlyozza, amely inspiráljon minket a mindennapokban is.
Jézus megmossa tanítványai lábát, egy olyan aktust végezve, amely mélyen szimbolikus és drámai. János evangélista, aki érzékenyen érzékeli a nagy összefüggéseket, egyúttal nem mulasztja el a legapróbb részletek kiemelését sem. Az időbeli kontextus figyelembevételével kezdjük: "Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette őket" (Jn 13,1). Ez az óra, amelyről már Kánában beszélt, amikor kijelentette: "Még nem jött el az én órám" (Jn 2,4), most végre elérkezett. A részletek iránti figyelem Jézus cselekedeteiben is megmutatkozik: fölkel a vacsora közepette, leveszi a felső ruháját, kendőt köt a derekára, vizet önt a mosdótálba, majd lehajol, hogy megmossa tanítványai lábát, végül pedig megtörli azokat a kendővel, amelyet visel. "Az ördög ekkor már fölébresztette az áruló Júdás szívében a gondolatot, hogy elárulja őt" (Jn 13,2). Mégis, Jézus, a Mester, mindannyiuk lábát megmossa. El tudom képzelni, milyen súlyos csend nehezedik rájuk, ahogyan a vízcseppek csöppennek a tálba. Vajon mit érezhetett Jézus, amikor Júdás lába fölé hajolt? "Ó, bárcsak hagyná, hogy egészen megmossam, hogy teljesen tiszta legyen!" De Júdás némán tűri ezt a megalázó gesztust, és ez a hallgatás válik a vesztévé. Hiszen a Szó, az Isten Szava hajol le hozzá, de ő nem válaszol. Talán a legnagyobb probléma nem is az árulás, hanem a konok hallgatás. A szóval, a bocsánatkéréssel minden rendezhető lenne. Péter, aki a tagadás bűnével küzd, nem messze áll Júdástól, de ő mégis tiltakozik, kifejezi méltánytalanságát, így megmarad a remény lehetősége. Őszintesége, bár bűnös, egyfajta tisztaságot hordoz. Péter bűnös, de a szívében őszinte!
Jézus a lábmosás után arra inti tanítványait, hogy ő példát állított eléjük, és most rajtuk a sor, hogy hasonlóan cselekedjenek. Ezt követően a nagykeddi evangéliumban így olvashatjuk: "E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke" (Jn 13,12). Ez a megrendülés szinte földrengésként rázza meg Jézus lelkét, hasonlóan ahhoz, ahogyan a halott Lázár sírjánál tapasztaltuk. Amikor Mária megérkezik Jézushoz, és e szavakkal borul le elé: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem," Jézus látja a gyászt, és a szíve mélyéig megrendül (Jn 11,32-33). E két esemény között, amikor Jézus virágvasárnapi bevonulásakor találkozik a görögökkel, akik tanítványai vezetésével érkeztek hozzá, egy új tanítást ad számukra. Az Úr váratlanul a búzaszem haláláról beszél, hiszen a hellének számára nagyon nehéz volt a szenvedés és az elmúlás értékét felismerni. "Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki megveti életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya." Jézus lelke mélyén küzd, és megkérdezi: "Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" (Jn 12,27-33). Ezek a szavak és események nemcsak Jézus lelkének mélységét tükrözik, hanem tanítványai és mindannyiunk számára is üzenetet hordoznak a szenvedésről, az áldozatról és az örök életről.
Megindító és felemelő pillanatok fonódnak össze! Jézus szívében mély megrendülés fogalmazódik meg, amikor egyik tanítványa árulásra készül, és ezzel a halálba sodorja őt. Nem csupán az árulás ténye hatja meg, hiszen "tudta, mi rejlik az emberi szívben", hanem inkább az a fájdalmas tudat, hogy mint búzaszem, meg kell halnia. Mégis, pontosan ezért az óráért jött el, így el kell fogadnia a sorsát. Az ő elfogadása rejlik a megdicsőülés titkában. Mindenki maga dönt: Jézus, Péter, Júdás és a többiek... Az Úr a vacsora során átadott falattal csak megnyitja a már eldöntött úton való elindulás lehetőségét. Mert Ő, a maga részéről, Júdást is ugyanarra a hívásra invitálta, mint a többieket: az igehirdetésre, az apostolkodásra és az életszentségre.
Ez a megrendülés alapvető nagyheti vonás. Kérjük is ezt a kegyelmet, hogy ugyanaz a lelküket legyen bennünk, mint ami az Isten Fiában volt, amiről Pál apostol olyan szép himnuszt írt a filippiekhez írt levelében (Fil 2,5-11) és amit a nagy német zeneszerző, Johann Sebastian Bach megélt. Amikor otthon a János passiót komponálta és csemballója mellett próbálgatta a sugallt dallamokat, egyszer csak elhallgatott. A csendre bejött hozzá a felesége és megkérdezte: "Was ist los, Johannes? Mi van, János?" A kottára görnyedő mester megrendülten válaszolta: "Er is gestorben. Meghalt."
Hisszük, ahogy mondja: "Ha vele együtt mi is készek vagyunk meghalni, vele együtt fel is támadunk". Ez az a Húsvét, ami felé Isten népe most együtt halad!
