Kíméletlen vágyakozás, de megéri: így szabadultam meg a cukorfüggőségtől.

Ha némileg túlzás is, hogy a fehér cukor olyan függőséget okoz, mint a kokain, valóban súlyos lelki és testi tüneteket okozhat, ha megszokjuk, hogy mindennap édességeket eszünk. Azt pedig már sokszor bizonyította a tudomány, hogy a hozzáadott cukor az étrendünk fölösleges eleme, semmi szükség nincs rá. Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy ugyanakkor igaz az is, hogy cukor nélkül nem működünk.

Ez nem ellentmondás: bőven elegendő az, ami a nyersanyagokban, gabonákban, zöldségekben és gyümölcsökben természetes formában megtalálható, vagy amit a szervezetünk az ezek szénhidráttartalmából képes előállítani. Persze, némi cukor belefér a napi étrendbe, de fontos, hogy mértékkel fogyasszuk. A WHO ajánlása szerint napi 5-10 teáskanálnyi cukor a maximum, ami körülbelül 50 grammot jelent. Például: egy nagy pohár kóla közel 40 gramm cukrot tartalmaz, míg két teáskanálnyi mogyorókrém körülbelül 20 grammot, egy átlagos csokoládészelet pedig 50 grammot hoz ki.

Az édességfüggés olyan népbetegség, amiből ki lehet gyógyulni. Bár az út nem könnyű, nem is lehetetlen, erről szól kollégám, Zách Dani története, aki pár hónap kitartással jött le a mindennapos süteménysóvárgásról.

Senki más nem tudott olyan tűzön égve beszélgetni a desszertek és a csokoládék világáról, mint mi. A Melódia szelet, a város legjobb túrógombóca, és a sarki étterem napi desszertajánlatai mindig a legkedveltebb beszédtémáink voltak. Dani már gyerekként is édességfüggővé vált, és úgy véli, hogy ennek gyökerei a családi hagyományokban keresendők. Nagymamája volt az örök édességkészítő, aki minden hétvégén friss süteményekkel lepte meg a családot, de nem ritkán a hétköznapokban is bőséges édességkínálattal állt elő. Az asztalon mindig ott figyelt a kockacukortartó, a tea és a kávé pedig sosem volt édesítőszer nélkül. Dani kiskamaszként jött rá, hogy ez a fajta közelség mennyire fontos nagymamája számára. "Voltak pillanatok, amikor megpróbáltam ellenállni, és nem kértem, de ezt ő nehezen viselte. Még nagyobb feszültség támadt, ha nem nála falatoztunk süteményből, hanem cukrászdába mentünk."

Dani ma már úgy érzi, hogy nagymamája mélyen függött a visszajelzésektől, ami számára leginkább a süteményei fogadtatásában nyilvánult meg. A vajas torták, mézes krémesek és kekszgombócok a kor ízlésének megfelelően valóban csodásak voltak, de a velük járó visszautasíthatatlanság már nem volt annyira vonzó. "Ha nem kértünk, hihetetlenül feszültté vált a légkör, és ilyenkor rettenetes bűntudat gyötört. Néha azt mondta, ha nem esszük meg, kidobja az egészet, vagy arra hivatkozott, hogy csak miattam sütötte ezt a különlegességet. Egy gyerekben még összemosódik a 'kell' és a 'lehet': már nem is tudom, hogy valóban mindig vágytam-e az édességekre, ha nem tukmálják rám őket, ellentmondást nem tűrően." Hosszú ideig nem értette, miért érezheti magát rosszul, ha nemet mond, és miért nem állhat ellen nagymamája kérésének. Húszéves koráig nem is tudott ellentmondani neki, ekkor viszont kórházba került egy súlyos emésztőrendszeri betegség miatt, ami mögött mára már részben lelki okokat is sejteni vél.

Egy vérátömlesztés után, a kórház falai között, egy váratlan felismerés ébredt bennem. Rájöttem, hogy egy sor olyan erő működik a családunkban, amelyekkel szembe kell néznem, és amelyekkel végre szakítanom kell. Ekkor vált világossá számomra, hogy jogom van nemet mondani, és hogy léteznek ennél sokkal súlyosabb következmények is, mint az, ha meghúzom a határaimat. Tíz évvel később, ennek a felismerésnek köszönhetően, szinte egyik pillanatról a másikra döntöttem el, hogy búcsút intek az alkoholtól. A hiányát nem is érzem, azonban az édességek iránti vonzalmam továbbra is megmaradt, és úgy tűnik, ez a kapcsolat még mindig erős kötelék a mindennapjaimban.

A cukor spontán örömérzetet vált ki, jókedvre derít, főleg a csoki, magyarázza. Bár nem tudatosan, de kifejezetten stresszhelyzetekben, szorongásokra használta a cukrot, mint hangulatjavítót, lelkileg és némiképp testileg is függött tőle. "Megláttam egy sütit a vitrinben, és nem volt kérdés, hogy nekem az kell." Szerinte mentő körülmény azonban, hogy mindig csak jó minőségű süteményeket és csokoládékat választott, és soha nem a mennyiségre ment.

A rendszeres édességfogyasztás számára mégis jelentős mennyiséget jelentett: minden nap megtalálta az alkalmat egy kis kényeztetésre, gyakran kétszer is, ha kedve úgy kívánta. Betegsége miatt azonban az édesség iránti vonzalma sosem vezetett súlygyarapodáshoz; sokkal inkább tudatos választás volt, amikor nyáron elhatározta, hogy búcsút int a cukornak.

"A feleségemmel előbb csak desszertmentes heteket tartottunk. Jól tudjuk pörgetni a másikat, minden este kérdezgettük egymást, hogy hú, ma téged milyen kísértés ért?" A sóvárgás eleinte kegyetlen volt, még különösebb inger nélkül is, mesélte, gyakran volt ideges, a hiány fizikai és pszichés volt egyszerre. Szenvedéseket okozott, ha csak meglátta az iroda épületében lévő édességboltot. Még nagyobb kihívás volt édességkedvelő társaságában lenni. A hétből hónap lett, és már lassan fél éve tartanak ki. Cukormentes édességeket, édesítőszeres üdítőket, süteményeket sem esznek, az egyetlen megmaradt édesség egy icipici juharszirup, ami a reggeli gyümölcsturmixukba kerül. "Amíg függő voltam, nem is szerettem a gyümölcsöt, most mindnek felerősödött az íze, jobban szeretem az almát, nyáron a dinnyét."

"Nem egyszerű feladat, aki az édességekről lemond, az szinte a pokolra készülhet. Ám a döntés mögött egy komoly jutalom rejlik: az, hogy egyértelműen helyes választás született" - foglalta össze kollégám a tanulságokat. "Rájöttem, mennyire értékes számomra az idő, és rengeteg dolgot szeretnék még megvalósítani. Tudom, milyen érzés gyengének és betegnek lenni, és mindent elkövetek, hogy ezt elkerüljem. Ezzel szemben az, hogy játékosan, jókedvűen, egymással tréfálkozva formáljuk az életmódunkat, igazán csekély dolognak tűnik" - tette hozzá.