Korniss Péter: Az utolsó emlékművek megörökítése egy eltűnő világban Korniss Péter fotográfiai munkásságában egy különleges küldetést vállalt magára: megörökíteni egy olyan világ utolsó emlékeit, amely fokozatosan eltűnik a mindennapok zűrzavarában. Munk

Korniss Péter egy kiemelkedő magyar fotográfus, aki művészetével mélyen belevetette magát a társadalmi és kulturális jelenségek vizsgálatába. Munkáiban a hagyomány és a modernitás feszültségét, valamint az emberi lét sokszínűségét ragadta meg. Fotói nem csupán képek, hanem történetek, melyek a magyar vidékről, a népi kultúráról és az emberi kapcsolatok mélységeiről mesélnek. Korniss Péter nemcsak dokumentál, hanem érzéseket és gondolatokat is közvetít, így művei a nézők számára egyfajta elmélkedésre és az élet értelmének keresésére ösztönöznek. Munkássága nemcsak a fotográfia területén jelentős, hanem a magyar kultúra megőrzésében és átörökítésében is fontos szerepet játszik. neve valószínűleg sokak számára ismerősen cseng. A Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas magyar fotográfus, aki a Nemzet Művésze címmel is büszkélkedhet, Kolozsvárról származik. Nemrégiben újra megélte a valódi hazatérés érzését, amikor a kincses városban bemutatták Hajdú Áron igazgató vezetésével a csíkszeredai Bookart kiadónál megjelent „Hosszú úton - Szék 1967-2022” című lenyűgöző fotóalbumát. Ennek az alkalomnak a tiszteletére ültünk le beszélgetni, a Deák Ferenc utca egyik panziójának udvarán, amely gyermekkora egyik emblematikus helyszíne volt. A 86 éves művész frissessége és közvetlensége lenyűgöző, és hamarosan megkért, hogy tegezzük egymást. Az előre megtervezett interjúkérdések gyorsan háttérbe szorultak, és egy baráti beszélgetés bontakozott ki kolozsvári éveiről, a gyermekkori barátságok megőrzéséről, a széki albumról, valamint a fényképészet és a fotográfia nyelvének folyamatos változásáról.

Munkád és életed szoros szálakkal kapcsolódik Kolozsvárhoz és környékéhez, és a mostani kötetbemutató alkalmával úgy fogalmaztál, hogy másodszor is hazatértél e városba. Ez a hazatérés azonban nem volt egyszerű, és szívesen megosztanád velünk ennek a történetét?

- 1998-ban a Műcsarnokban volt egy nagy kiállításom, Göncz Árpád nyitotta meg, és ebből az anyagból készítettünk egy Leltár című könyvet, egy fotóalbumot, amelyben a magyar és román falvakban készült képeim és ezekről írt gondolataim szerepeltek. A könyvnek volt egy angol nyelvű kiadása is Inventory címmel és szereztem rá pénzt, hogy legyen egy román nyelvű kiadása is - ez lett az Inventar. A magyar fotótörténetben ez az egyetlen, amelyet román nyelven is megjelentettünk. A műcsarnoki kiállítás után eljött hozzám Kántor Laji barátom (Kántor Lajos - 1937-2017; kolozsvári Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész - szerk. megj.) és megkérdezte, lenne-e kedvem Kolozsvárra jönni, mert a múzeum igazgatónője szeretne egy kiállítást rendezni nekem. Mondtam neki, hogy még négykézláb is, mert ez régi álmom! Telt az idő, hosszú csönd következett, s amikor érdeklődtem, mondták, hogy nincs szó róla, majd amikor éppen Kolozsváron voltam egy társasági összejövetelen, egy fiatalember, aki a múzeumban dolgozott, mondta, hogy szeretik az én munkámat, de milyen kár, hogy nem tudják megszervezni a kiállításomat. Kérdeztem is, hogy ugyan miért nem? Mert nincs pénz, felelte. Én mondtam, hogy mindent fizetek, hát nekem Kolozsvár a szülővárosom, én a szállítást és biztosítást is fedezem, a képek készen állnak... A lényeg az, hogy Kolozsvár akkori polgármestere, Gheorghe Funar miatt nem merték megszervezni.

A polgármesterváltást követően, 2010 tavaszán, egy varázslatos kiállítás nyílt meg a Bánffy-palotában, amely örökre bevésődött az emlékeim közé. Emlékszem, hogy ez volt az egyik legcsodásabb pillanatom az életemben. Selmeczi Gyuri barátom, a neves kolozsvári Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, zongoraművész, karmester és operarendező, egy különleges darabot komponált, amelyet a kolozsvári opera művészei adtak elő a megnyitón. Abban a pillanatban arra a megérzésre leltem, hogy visszataláltam, hogy újra otthonra leltem. Most ismét ezt a meleg fogadtatást és szeretetet tapasztaltam meg, ami elmondhatatlanul felemelő volt.

- Bár 2010-ig Kolozsvár nem kínálta számodra a hazatérés érzését, az elmúlt öt évtizedben Széken igazán otthonra leltél...

- Széken és Erdély szívében otthonra leltem. A román falvak mindennapjait is figyelemmel kísértem, és a 2017-es Nemzeti Galéria-kiállításon együtt mutattam be a magyar és román falvakat. Ez a hely számomra rendkívül fontos. Talán most nagy szavaknak tűnnek, de 86 évesen talán elhiszik, hogy mindez valóban a szívem mélyéből fakad.

- Fiatalon elkerültél Kolozsvárról, de a baráti kötelékek azért sosem szűntek meg, sőt hiába teltek el az évtizedek, gyermekkori pajtásaiddal folyamatosan tartottad a kapcsolatot, és ez igen ritka manapság...

Két kedves barátom a Deák Ferenc utca végén, a mai Eroilor utcában élt. A jobb oldalon, a román operával szemben lakott Székely Jancsi, akinek az apja újságárus és cukorkás boltja működött a földszinten. Közvetlenül vele szemben állt a mozi, ami azóta is ott figyel, és amely a másik barátom, Kolumbán Miklós családjának tulajdonában volt. Így hát szinte minden szabadidőnket a moziban töltöttük... Egészen a halálukig végigkísértem őket, és ezt a kifejezést szó szerint értem. Jancsi halálos ágyánál Kolozsváron voltam mellette. Kolumbán Miklós később Pestre költözött, együtt érettségiztünk, majd 1956-ban elhagyta az országot, és Amerikába indult. De a barátságunk rendkívül erős maradt. Amikor kiderült, hogy nagyon súlyos beteg, és közel a vég, azonnal repülőre ültem, hogy ott lehessek a halála pillanataiban.

- Ritkán esik szó arról, hogy miként jutottál el Kolozsvárról Budapestre, ahol végül világhírű fotográfussá váltál. Mi motiválta a döntéseteket, hogy a magyar fővárosban kezdjetek új életet?

Apám a háború kegyetlen forgatagában veszett nyoma, munkaszolgálatosként harcolt a sorsával. Anyámnak volt egy nővére és egy bátyja, akik már akkor Budapesten éltek, ott alakították ki életüket. Ebből kifolyólag anyám úgy döntött, hogy a család számára a legjobb, ha összegyűlünk, hiszen ők már otthonra leltek a városban. Így hát, bútorokkal és minden egyébbel együtt, 1949-ben elindultunk, hogy a nagyszülőkkel együtt új életet kezdjünk, és a teljes anyai család átköltözzön a fővárosba.

Az áttelepüléskor én szó szerint megkukultam két évre. Annyira idegen volt nekem az a nagyváros, és annyira hiányzott az a kisváros, ami Kolozsvár volt még '49-ben, amit ma már nehéz elhinni róla. De az erőltetett iparosítás, a tömbháznegyedek építése, a betelepítés az '50-es években kezdődött. Tehát én innen szakadtam ki, ilyen barátok közül, ilyen kisvárosi létből, egy meghitt atmoszférájú gyermekkorból. Így kerültem Pestre, a nyolcadik kerületben, a Práter utcában kezdtem az iskolát, ahol olyan idegen voltam, ahová nehéz vagányok jártak, én pedig egy ilyen jómodorú, jólnevelt, szelíd úrigyerek voltam. Nagyon nehéz volt. A Práterből mentem a Szent István téri általános iskolába, a gimnáziumot pedig az Eötvös-gimnáziumban kezdtem, ahol a mozis Kolumbánnal együtt voltunk, és járt oda még más erdélyi gyerek is, összetartottunk és végül négyen olyan kis közösséget alkottunk, hogy még önképző kört is csináltunk, és akkor végre talpra álltam.

- Az erdélyi gyökerek összekötötték a társaságot...

- Óh, igen, ezt megtapasztaltam. De hát az sem lehet véletlen, hogy Novák Ferenc "Tata" 1961-től máig a legjobb barátom. Egyébként mindennap beszélünk telefonon és sokat vagyunk együtt. Neki köszönhetem azt is, hogy elkezdődött a hazajárás Székre.

Tudjuk, hogy Novák Ferenc, közismert nevén "Tata", már az első találkozótok alkalmával meghívott, hogy fényképezni menj vele. Ám csak öt-hat év elteltével vágtál bele először a kalandba, hogy együtt látogassatok el Kolozs megye egy kis falujába. Mi zajlott le ezalatt az időszak alatt?

1961 telén egy különös esemény indította el a sorsom: a Muzsika című folyóirat címlapján és egy kétoldalas riportban szerepeltem a balettintézet végzős diákjaként. Ezt a képet látta Tata, aki foglalkozott a Bihari Együttessel, és azonnal felkeltette az érdeklődését. Keresni kezdte a fényképészt, akit a lapnál említettek, és így jutott el hozzám. Tata nem habozott: elindult az Andrássy út 38. szám alá, ahol a Fényképész Szövetkezet székel. Amikor megérkezett, megkérdezte, hol találhat engem. A válasz az volt, hogy katonai szolgálatomat teljesítem, és három hónap múlva leszek ismét elérhető. A kérdésre, hogy miben segíthetnek neki, Tata elmesélte, hogy van egy táncegyüttese, és szeretné, ha éppen én készíteném el a fényképeiket. A válasz, amit kapott, nem volt kedvező: „A Korniss segédmunkás itt, mi adunk magának egy rendes fényképészt.” Tata viszont határozottan megvonta a vállát, és kijelentette: „Inkább megvárom.” Milyen érdekes, hogy egy ilyen egyszerű döntés, mint a várakozás, milyen nagy hatással lehet egy életre…

1967-re értek be benne az élmények, és úgy döntött, hogy együtt látogassuk meg Széket, ahol már járt korábban. Néprajzos disszertációját is Székről írta, így pontosan tudta, miről beszél. Egyszer csak azt mondta: "Figyelj, Péter, gyere velem haza, megmutatok neked valami különlegeset, amire biztosan nem számítasz!" És valóban, olyan élményben volt részem, amire sosem gondoltam volna!

Milyen érzésekkel és álmokkal léptél át Szék határát 56 esztendővel ezelőtt, amikor a csalogatás varázsa elragadott? Milyen képek és vágyak fogalmazódtak meg benned, miközben a táj, a levegő és az emberek új világát fedezted fel? Az izgalom, a kíváncsiság és talán egy kis szorongás is ott bujkált a szíved mélyén, amikor elindultál egy olyan úton, ami mindörökre megváltoztatta az életedet.

Amit eddig tudtam Székről, az csupán a színpadon látott széki táncokból merült fel bennem. Tata gyűjtötte ezeket a gyönyörű hagyományokat, és létrehozott egy lenyűgöző előadást „Széki emlék” címmel. Ennyire korlátozott ismereteim voltak a településről. Pedig csak 64 kilométerre nőttem fel Széktől, de teljesen idegen volt számomra, hogy mi történik ott.

Amikor megérkeztünk, egy különleges fogadtatás várt ránk. A helyi közösség tagjai, barátságos mosollyal az arcukon, izgatottan gyűltek körénk. Az idősebbek hagyományos öltözetben, a fiatalok pedig színes ruhákban érkeztek, hogy üdvözöljenek minket. A levegőben érezni lehetett a friss virágok illatát, amelyet a környező kertek bocsátottak ki. Egy helyi zenekar lágy dallamokat játszott, miközben a gyerekek vidáman táncoltak körülöttünk. Az érkezésünk alkalmából az emberek egy kis ünnepséget szerveztek, ahol helyi ételeket kínáltak, és meséltek a hagyományaikról. Ez az élmény nem csupán egy egyszerű üdvözlés volt, hanem egy valódi betekintés a kultúrájukba, amely mély benyomást tett ránk. Éreztük, hogy szívesen látnak minket, és úgy éreztük, mintha már régóta ismernénk őket.

- Mint fotográfus, számomra a látvány az, ami igazán inspirál. A 19. századi, érintetlen falucska varázsa lenyűgözött. Az emberek hagyományos öltözetben jártak, a modern világ nyomai sehol sem felsejlettek; az ökrös szekerek zötyögtek az apró, földes utakon, míg a petróleumlámpák meleg fénye világította meg a táncházat és a fonót. A múlt szelleme szinte tapintható volt ebben a csodálatos környezetben.

- Ezek a képek érthető módon be is kerültek az albumba... Ezeknek az elkészítése olyan fényviszonyok mellett még ma is komoly fotográfusi teljesítmény lenne, s hát akkor sem lehetett könnyű.

- Hogy nagyon őszinte legyek, ennek már 55 éve, néha már én magam sem tudom, hogy csináltam. A viccet félretéve, régen nagyon sok szakmai tudás kellett a fotográfiához. Ma már megszoktuk, hogy megnyomjuk a telefont, és tényleg csodálatos szoftver van benne olyan kiegyenlítő képességgel, hogy szinte a sötétben lát. Nos, 1967-ben 400 ISO-s keletnémet fekete-fehér filmre dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy rettenetesen alacsony érzékenységű, persze, hogy a petróleumlámpás táncházban vakut használtam, de annak is a trükkjét kellett tudni, hogy melyik falra dobjam föl, hogy olyan fény keletkezzen, ami nem öli meg a hangulatot, nem vágja pofán a látványt. Egyébként a fonót minden saját fény nélkül csináltam állványról, színes filmre. Az egy óriási élményem!

A legfontosabb talán az emberek nyitottsága volt. Ekkor éppen 1967-et írtunk. Ez a település egy eldugott zsákfalu volt, távol a világ zajától. A férfiak elmentek "sántérra" dolgozni, ahogy fogalmazták, míg a fiatal lányok konfirmálás után Kolozsvárra indultak szolgálni. Itt, a faluban, ritkán járt ember, az autók száma pedig csekély volt, és nem sokan látogatták meg ezt a vidéket.

Amikor mi megérkeztünk, beszélgettünk, s látták rajtunk, hogy érdekel az ő életük, másrészt Magyarországról jöttünk, az is egy szempont volt. Olyan szeretettel fogadtak, húztak be a házakba, hogy igyunk, együnk valamit. És a látványvilág olyan csodálatos volt, amitől a szemem káprázott! És már az első táncházi éjszaka után tudtam, hogy nekem ezt le kell fényképeznem. Először is én fotóriporter voltam, a Nők Lapjánál dolgoztam harminc évig, később aztán a világ legkülönbözőbb lapjainak, de én alapvetően fotóriporterként éltem és azt mondtam, ezt meg kell mutatni! Ez volt az első indító ok, a másik pedig, hogy tudtam, ez a világ el fog tűnni. A fényképezőgépet pedig arra találták ki, hogy az eltűnő pillanatot megörökítse.

- Szóval már akkor sejtetted, hogy újra vissza fogsz jönni.

- Hát hogyne! Minden a Széknél kezdődött, ami számomra teljesen természetes volt. Aztán Kallós Zoltán segítségével Kalotaszegre, Moldvába és Gyimesbe is eljutottam, és a terület szépen elkezdett kibővülni. Kallóssal együtt Máramarosba is ellátogattunk, ahol teljesen lenyűgözött az ottani élő román kultúra, ami hasonlóan virágzott, mint Széken a magyar hagyományok. Ekkor értem meg igazán, miről is beszélt Bartók Béla. Ezt a tapasztalatot megörökítettem a Leltár című könyvemben, amely román nyelven is megjelent. Rávilágítottam, hogy mennyire összefonódnak a dalok és táncok, hogyan hatnak egymásra, és hogy ez a kölcsönhatás milyen gazdag népi kultúrát teremtett Erdélyben, függetlenül attól, hogy magyar vagy román. Ez a kölcsönhatás hozta létre azt a gazdagságot, amelyben egymásnak adtak, és termékenyítették egymást. Nem véletlen, hogy '67-ben kezdtem el, '71-re már román falvakban jártam, és '98-ban már románul is kiadtam az albumomat. Aztán 2017-ben a Magyar Nemzeti Galériában a magyar és román falvak együtt sorakoztak, bemutatva ezt a gyönyörű látványt.

Természetesen, íme egy egyedi változat: Ne feledkezzünk meg Magyarországról sem, hiszen Szék után, már a hatvanas évek végén ott kezdtem felfedezni és megörökíteni a hagyományos népi kultúra kincseit. Az ország életformája gyökeresen átalakult, de még mindig akadtak régi népszokások, mint például a regölés, a Három Királyok-járás és a fehér gyász. Ezekből a hagyományokból született meg első könyvem, amelynek címe "Elindultam világ útján - magyar népszokások" lett. A kötetben már két erdélyi fejezet is helyet kapott: az egyik a széki táncház, a másik pedig egy kalotaszegi lakodalom bemutatása. A könyv négy nyelven jelent meg: franciául, angolul, németül és magyarul. Érdekesség, hogy a német kiadását egy holland férfi, Holland Mihály vásárolta meg Amsterdamban 1984-ben, ami arra inspirálta, hogy eljön Székre, ahol végül le is telepedett.

- Az 1998-as évszám már többször elhangzott, de '99 sem kevésbé fontos, ugyanis első fényképészként ekkor kaptad meg a Kossuth-díjat.

- Ez nagy dolog, egy frontáttörés volt, hogy végre ezt a díjat fotográfus is megkaphatta. Bennem sokáig volt is egy rossz érzés, mert előttem voltak olyanok, akik már megérdemelték volna. Gink Károly például minden elismerést megkapott a Kossuth-díjon kívül, de tudom, hogy megérdemelte volna. És miután én már a Kossuth-díjjal tagja lettem a díjat előkészítő bizottságnak, amelyben rettenetesen sokat verekedtem azért, hogy legyen még egy fotográfus, úgyhogy a harmadik évben sikerült is a Balla Demetert Kossuth-díjjal kitüntetni.

Büszkeséggel és boldogsággal töltött el, amikor Kossuth-díjat nyertem, és ezzel a szakmámban egy új mérföldkövet értem el. Ugyanakkor mélyen zavart, amikor azt hallottam, hogy "az egyetlen magyar Kossuth-díjas fotográfus". Ez a megfogalmazás kifejezetten nyomasztó volt, de hál' Istennek, mára már többen is vagyunk, akik osztozhatunk ebben a kitüntetésben.

- Az idén megjelent széki albumban van egy fénykép, amely a magyarországiaknak talán kevésbé, nekünk, romániai magyaroknak viszont nagyon is sokat mond és jelzi azt az eufóriát, ami jellemezte az itteni magyarság reményvárását 1989-ben. A kétnyelvű Szék helységnévtáblát örökítetted meg ezen a fotográfián. Milyen volt a rendszerváltás után újra megérkezni a Kolozs megyei településre?

Különleges élmény volt. Magyarországon a '70-es és '80-as évek viszonylag könnyebbnek számítottak, hiszen szabadabban éltünk, mint sok más kelet-európai országban, ezt mindenki tudja. Ezzel szemben a Ceaușescu-rezsim ideje valóban megpróbáltató volt. Amikor kirobbant a forradalom, és végre elérkezett a rendszerváltás, a szabadságérzés szinte tapintható volt. Az a tábla mindent elárult, hiszen már az első napon ott díszelgett: a román településnév alatt kézzel írták fel magyarul is a falu nevét. Nem véletlenül kezdtem ezzel az albumot.

A személyes vonatkozások elkerülhetetlenek, hiszen ezek nem csupán a kötet lapjain jelennek meg, hanem az életem szövetébe is mélyen beleágyazódtak az elmúlt öt és fél évtized során. Ezen kívül, a széki album akár világpremiernek is számíthat, hiszen eddig nem akadtunk olyan alkotásra, amely egy közösség fél évszázados történetét és annak átalakulását ilyen részletességgel örökítené meg.

- Nem esküdnék meg rá, hogy ilyen nem volt a fotográfia történetében, de magyar nyelvterületen biztos, hogy nincs arra példa, hogy egy őrült ember 55 éven keresztül kövesse egy falu és a kor változását. Ugyanakkor ez a fotográfia változását is érzékelteti. Mert hát a fotográfia is változik, nemcsak abban, hogy analógról digitálisra, fekete-fehérről színesre váltottunk, hanem a nyelve is változik, ami teljesen természetes, és ezalatt az 55 év alatt szükségszerűen jutottam oda, hogy eljött az idő, amikor váltani kellett, másképp fogalmazni, és ez mind benne van ebben a munkában.

Az albumban helyet kapott az egyik közeli ismerősöm, sőt, családtagom emlékét idéző fénykép is. Amikor a bemutatón megosztottad a történetet erről a képről, a hangod majdnem elhalkult, és a szavak mögött érződött a fájdalom és a nosztalgia.

A keresztlányom anyjának, Marinak a temetésére sajnos nem tudtunk elmenni a járvány miatt. Sosem felejtem el, mennyire különleges és elgondolkodtató módon fogalmazta meg a munkámat. Ő egy igazi zseni volt, bár hangos és határozott nő, de az intelligenciája lenyűgöző volt. Földeken dolgozott, Pestre is járt, de nemcsak a fizikai munkáját tekintve volt értelmes, hanem a gondolkodása és a világlátása is példaértékű. Egy alkalommal, amikor arról beszélgettünk, hogy Marikám, ti túl sokat dolgoztok… A székiek rengeteget dolgoznak, hogy összegyűjtsenek, hogy több legyen a családnak, és amit a gyermekeiknek adnak, de ennek ára van, hiszen nem kímélik magukat. Mondtam neki: „Marikám, nézd meg, mit csináltok, a Márton is kimerül, téged is orvoshoz kell vinni, ez egyszerűen szörnyű, hogy nem vigyáztok magatokra.” Erre ő visszavágott: „És te mit csinálsz, komám? Neked is az életed csak abból áll, hogy nyargalsz és pattintgatsz!” Hát ennél szebbet még soha senki nem mondott a munkámról. Ő volt az, aki úgy emelt poharat, vagy inkább üveget, hiszen abból ittunk, hogy „békesség, barátság, jónak látom!” Ez a mondat mindig velem marad.

A Várfok Galéria falai között, ahol a művészkörhöz tartozom, a kiállításom záróünnepségére a feleségem és én négy üveg finom széki pálinkát készítettünk elő. Az üvegeket piros szalaggal díszítettük, és úgy kínáltuk őket, ahogy a helyiek szokták: először az iszik, aki felajánlja. Ekkor Marit idéztem: "békesség, barátság, jónak látom!" – és átadtam az első üveget az ünneplőknek.

A széki album valóban egy érzelmekkel teli utazás, ahol a boldogság és a bánat kéz a kézben jár. A széki lakodalom pillanatai, amikor az emberek sorfalat állnak, hogy üdvözöljék az ifjú párt, valóban varázslatosak – tele örömmel és ünnepléssel. Ugyanakkor a gyermek temetése, a kis koporsóval, mélyen megindító és sokkoló, hiszen az élet legszebb és legszomorúbb pillanatai egyaránt megtalálhatók ebben az albumban. Külön figyelmet érdemel az a meghökkentő kép, ahol három asszony áll egy sírhant mellett, és a kamerába néznek. Ez a pillanat nem csupán egy fénykép, hanem egy erőteljes üzenet is. Az akkori hagyományok szerint a temetéseken ritkán néztek a kamerába, hiszen a gyász komolysága és a rituálék tisztelete megkívánta a visszafogott viselkedést. Azonban ennek a képnek az elkészítése egy különleges pillanatot örökített meg, amelyben a nőiesség, a közösségi összetartozás és a fájdalom megélése egyaránt megjelenik. A fotós, talán éppen az asszonyok erejének és szépségének megörökítése érdekében, kérte őket, hogy nézzenek a lencsébe, ezzel egyedülálló módon ábrázolva a gyászt és az élet folytatását. Ez a kép a múlt és a jelen határvonalán áll, és olyan érzelmeket közvetít, amelyek örökre emlékezetesek maradnak.

Teljesen igazad van! Abban az időszakban nem készítettem ilyen jellegű felvételeket. A fotográfia azon szakasza inkább a pillanatok dokumentálására fókuszált, mintegy a történések csendes megfigyelőjeként. A cél az volt, hogy a lehető legdiszkrétebben, szinte észrevétlenül ragadjam meg a valóságot – ahogyan az amerikaiak mondják, „like a fly on the wall”, vagyis mint egy légy a falon. Ily módon a nézők azt érezhették, hogy a fényképész nem is jelen van, így hűen tükrözhettem az események valódi folyamatát. Én is ezt a megközelítést alkalmaztam, amikor bemutattam az eseményeket.

Nos, az a pillanat, amikor három nő állt a sírnál, és én azt kértem tőlük, hogy forduljanak felém, igazán szokatlan volt. Ez a látvány sosem bukkant fel a fejemben, nem azért, mert elítéltem volna, hanem mert ez megbontotta volna azt a hangot, amit akkoriban használtam. Aztán elérkeztek a 2000-es évek, amikor már nem volt más lehetőségem, mint másképp kifejezni magam. Hadd részletezzem, pontosan mire is gondolok.

Budapesten figyeltem a széki asszonyokat, akik bejárónőként dolgoztak, takarítottak a város szívében. Ezzel szeretném érzékeltetni, miről van szó. Hiteles lenne, ha egy pesti lakásban elkapott pillanatot mutatnék, mintha "légy a falon" lennék? A világ valóban megváltozott, és e kép nézésekor éreznénk, hogy valami nem stimmel. De ha azt mondom, hogy most megmutatom őt, amint ezt a munkát végzi, és ott áll a modern városi környezet közepén, miközben még mindig viseletben van, az már más. Bár nem biztos, hogy mindenki észreveszi, de számomra volt egy hátsó gondolat is: ők az utolsó generáció, akik még hordják a népviseletet. Ők számomra egy eltűnő világ emlékművei voltak. Ezért fogalmaztam így; az egyik legnagyobb szakmai örömöm volt, hogy ott lehettem, és megörökíthettem ezt a különleges pillanatot.

A változások számomra mindig is egy új lehetőséget jelentettek, hogy kifejezzem, mi mindent jelentett számomra a múlt. Székre sokan ellátogattak az évek során, hogy megörökítsék a népviselet szépségét, a zenészek életét és a falukép varázsát. Én azonban olyan mélyen beágyazódtam ebbe a világba, hogy nem csupán nézője voltam a történéseknek, hanem aktív résztvevője is. Éreztem a változás pulzálását, és ennek ritmusában léptem tovább, mintha egy közös táncban forognánk a hagyomány és az újdonság határvonalán.

- Ezért sikerül úgy megjelenítened az embert, ahogyan arra kevesen képesek. A változás emberarcú oldalát sikerült megörökíteni...

Örömmel hallom, hogy így gondolod! Az ott élőkkel való kapcsolatom igazán különleges lett számomra, és ezért közelről is igyekeztem megörökíteni őket. Robert Capa bölcs szavait egy kicsit átformáltam magamnak: "ha a képeim nem elég meggyőzőek, talán nem voltam elég közel az emberi lélekhez".

A fotózás művészete nem csupán a technikai beállításokról szól, hanem arról is, hogyan ragadjuk meg a pillanatot. A digitális kor vívmányai, mint a korszerű fényképezőgépek és okostelefonok, valóban megnyitották a kapukat a fotózás iránt érdeklődők előtt. Szinte bárki képes egy szép képet készíteni, ami kétségtelenül előnyöket hordoz magában. Viszont, ahogy a technikai lehetőségek elérhetőbbé váltak, úgy a fényképezés minősége és a kreatív látásmód is egyre inkább elhomályosulhat. A tömegtermelés és a gyorsan készített pillanatfelvételek sok esetben a mélyebb, gondosabb megközelítést háttérbe szoríthatják. Tehát a digitális fényképezés egyfajta kettősséget hozott: míg a technikai eszközök széles skálája lehetővé teszi a kifejezést és a kísérletezést, a valódi művészi érzék és a tudatos tervezés továbbra is kulcsfontosságú ahhoz, hogy a képek valóban kiemelkedjenek a tömegből. Hogyan látod ezt te?

A digitális média forradalma jelentős átalakulásokat hozott a fotográfia világában, amelyet a szakma mindeddig sikeresen megélt. Emlékszem, amikor fiatal segédmunkásként, körülbelül 1959 táján, a Fényképész Szövetkezet retusőrjei között dolgoztam. Akkoriban a képek manipulációja teljes mértékben elfogadott volt – a képek összemontírozása nemcsak lehetséges, hanem szinte mindennapos gyakorlat volt. A digitális technológia azonban gyökeresen megváltoztatta a játékot. Míg régen a manipulációhoz szakértelem és tapasztalat kellett, ma már csupán néhány kattintás elegendő ahhoz, hogy bárki átformálja a valóságot. Ez új kérdéseket vetett fel a fotográfia hitelességével kapcsolatban, de a művészet, úgy tűnik, alkalmazkodott ehhez az új helyzethez. A World Press Photo például máig a legelismertebb fotós események közé tartozik, ahol a manipuláció tilalma szigorúan érvényesül. A hitelesség itt nemcsak elvárás, hanem alapvető érték, amely továbbra is a fotográfia szívében dobog.

A fotográfia radikálisan átalakította a nyelvhasználatot és a világképünket, valamint a tőle való elvárásainkat is. Az utóbbi évtizedekben a fényképezés sokkal inkább integrálódott a képzőművészet világába, nem csupán mint technikai eszköz, hanem mint művészi kifejezésmód. Az elmúlt húsz év során a fotográfia presztízse jelentősen megnőtt: a múzeumokban már elismert művészeti formaként kezelik, míg a galériákban a digitális és analóg nyomatokat is értékesítik és méltányolják. Azonban az a kérdés, hogy a mesterséges intelligencia milyen irányba tereli a fotográfiát, még nyitott és sokakat foglalkoztat.

- Adódik a kérdés, hogy egy fénykép elkészítésekor napjainkban elég-e, ha technikailag jól kivitelezett, vagy továbbra is az üzenet a lényeg még akkor is, ha kevésbé jól sikerült, adott esetben homályos, rosszul exponált vagy akár bemozdult az adott kép?

Napjainkban már nem meglepő, hogy akár egy fókát is meg tudunk tanítani arra, hogy telefonon gombot nyomjon. De most térjünk vissza a '30-as évekhez, különösen Magyarországra, ahol akkoriban egy rendkívül romantikus és technikailag kifinomult stílus virágzott, amit magyaros stílusnak neveztek. Ennek a stílusnak a lényege a képek esztétikájában rejlett, a fények és árnyékok, valamint a pára játékának mesteri alkalmazásában, amely a festői fényképezés késői magyar interpretációját jelentette. Ugyanakkor ez a stílus a világban már a századfordulóra kezdett kifulladni, amikor a fotográfia elkezdte keresni a saját, egyedi nyelvét. A '30-as években azonban Magyarországon még mindig virágzott, és csodás felvételek készültek. Ma viszont már nem igazán értékeljük ezt a fajta fotográfiát, hiszen túlléptünk rajta, és az új kifejezési formákra vágyunk. A magyaros stílus nyelve mára már a múlté lett.

Manapság már szinte bárki képes gyönyörű, éles és gazdag tónusú képeket készíteni, ami már nem számít különleges tudománynak. Ennek következtében egyre inkább a képek mögötti üzenetek és célok kerültek a figyelem középpontjába. Ez a tendencia különösen felerősödött, mióta a képzőművészet számos alkotása fotóalapú művekből táplálkozik. Így a vizuális üzenetek jelentősége folyamatosan növekszik, és a művek mélyebb tartalmára való fókuszálás egyre sürgetőbbé válik.

- Nem hiszem, hogy te vagy az a fajta, aki akár 86 éves korában is megállna az alkotásban. Milyen álmokkal és tervekkel készülsz a jövőre?

Ó, ez a kérdés mindig is frusztrálóan izgalmas számomra! Gyakran akkor kérdeznek tőlem, amikor valami új projekt végére érkezem – például egy könyv megjelenésekor vagy egy kiállítás lezárásakor. Ezek az időszakok általában hosszú és fáradságos munkát követelnek, és amikor végre elérkezik a befejezés, egyfajta űrt érzek magamban. Olyan, mintha a kreatív energia kimerülne, és ilyenkor gyakran csak annyit tudok mondani: „nem tudom”. A félelem is ott motoszkál bennem, hogy vajon lesz-e még inspirációm, képes leszek-e újra alkotni valami értékeset. Attól is tartok, hogy a fizikai erőm és az energiám meddig tart ki ebben a folyamatban. Ez az érzés mindig velem van, mint egy kísérő árny.

Korniss Péter egy kiemelkedő magyar fotográfus, aki művészetével mélyen belevetette magát a társadalmi és kulturális jelenségek vizsgálatába. Munkáiban a hagyomány és a modernitás feszültségét, valamint az emberi lét sokszínűségét ragadta meg. Fotói nem csupán képek, hanem történetek, melyek a magyar vidékről, a népi kultúráról és az emberi kapcsolatok mélységeiről mesélnek. Korniss Péter nemcsak dokumentál, hanem érzéseket és gondolatokat is közvetít, így művei a nézők számára egyfajta elmélkedésre és az élet értelmének keresésére ösztönöznek. Munkássága nemcsak a fotográfia területén jelentős, hanem a magyar kultúra megőrzésében és átörökítésében is fontos szerepet játszik.

1937. augusztus 4-én látta meg a napvilágot Kolozsváron. 1949 óta Budapest utcáit járja. Pályafutását 1958-ban a Budapesti Fényképész Szövetkezetnél kezdte, ahol megismerte a fényképezés mesterségét. 1961-ben a Nők Lapja szerkesztőségébe került, ott eltöltött harminc évét a szakma különböző szerepeiben: először gyakornokként, majd fotóriporterként, végül a lap művészeti szerkesztőjeként tette le névjegyét. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője volt, ezt követően pedig szabadúszó fotográfusként folytatta pályafutását, kiemelkedő alkotásokkal gazdagítva a magyar vizuális kultúrát.

Kiállításait 16 ország különböző galériáiban és múzeumaiban mutatták be. Munkái megjelentek a világ nagy folyóirataiban, többek között a GEO, a National Geographic, a Fortune, a Time, az Avenue című magazinokban.

Részese volt az Amszterdami World Press Photo és az amerikai W. Eugene Smith Alapítvány Tanácsadó Testületének. 1999 óta a Magyar Művészeti Akadémia rangos közösségének tagjaként tevékenykedik.

Magyarországon dokumentarista fotográfusként vált híressé, amikor tíz éven át figyelemmel kísérte egy ingázó munkás mindennapjait. Ebből a rendkívüli munkából született meg A vendégmunkás című albuma. Pályafutása során több mint öt évtizedet szentelt az eltűnő paraszti életforma és a hozzá kapcsolódó kultúra megörökítésének. Ennek eredményeként jöttek létre olyan jelentős művek, mint az Elindultam világ útján..., a Múlt idő, a Leltár és a Kötődés című kötetek. 2023-ban a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg legújabb monumentális alkotása, a Hosszú úton - Szék 1967-2022, amely a Kolozs megyei Szék település és lakóinak 55 évét öleli fel.

Balázs Béla díjjal 1975-ben ismerték el munkásságát, majd 1983-ban Érdemes Művész címet kapott. 1995-ben a Magyar Művészetért díjjal jutalmazták, ezt követően 1999-ben a Kossuth-díj is az ő nevéhez fűződik. 2004-ben a Pulitzer Emlékdíjjal, 2018-ban pedig a Prima Primissima díjjal honorálták teljesítményét. Legutóbb, 2019-ben a Kriterion-koszorúval tüntették ki, ezzel is elismerve kiemelkedő hozzájárulását a művészet világához.