Megfertőzte magát sárgalázzal, és végül elhunyt, ezzel bizonyítva, hogy a betegséget a szúnyogok terjesztik.
Jesse William Lazear kicsinyével – Fotó: JHU Sheridan Libraries / Gado / Getty Images
Jesse William Lazear sárgalázba való belefertőződése körüli kérdés – szándékos vagy véletlen cselekedet volt-e – több mint egy évszázada foglalkoztatja a tudománytörténészeket. Egyesek úgy vélik, hogy a fennmaradt dokumentumok és a körülmények alapján egyértelműen következtetni lehetett a szándékosságra. Mások viszont nem zárják ki ezt a lehetőséget, de szeretnének további bizonyítékokat is látni. Mivel a kulcsszereplők naplóinak fellelésére valószínűleg már nincs esély, a téma továbbra is megválaszolatlan marad. Az viszont kétségtelen, hogy Lazear áldozatul esett annak a kutatási folyamatnak, amely végül felfedte a sárgaláz terjedésének mechanizmusát, és alapvető jelentőségűvé vált a betegség járványainak megfékezésében.
A sárgaláz egy vírus által kiváltott, rendkívül fertőző emésztőrendszeri betegség, amely komoly egészségügyi kockázatot jelent. A fertőzés után általában 3-6 nappal jelentkeznek az első tünetek: a beteg hirtelen magas lázra és hidegrázásra panaszkodik. Gyakori kísérőjelenségek közé tartozik a fej-, has- és hátfájás, valamint a véres hányás, amely a betegség súlyosságát jelzi. A sárgaláz következtében öt emberből egy esetében májkárosodás léphet fel, ami sárgaságot eredményez. Ilyenkor a bőr és a szemfehérje sárgás árnyalatot ölt, mely a betegség elnevezésének alapjául szolgál. A megfelelő orvosi kezelés hiányában a szervkárosodás gyakran végzetes következményekkel járhat; egy sárgalázjárvány halálozási aránya akár 50%-ot is meghaladhat, ami figyelemfelkeltő veszélyt jelent.
A 19. század végén Amerikában már elég jól ismerték ezt a kórságot. Az 1790-es években például Philadelphia lakosságának 10 százaléka meghalt egy járványban, 1878-ban pedig a Mississippi völgyének déli részén 120 ezer ember kapott sárgalázat, közülük 13-20 ezren belehaltak a betegségbe. De az Egyesült Államoknak frissebb élménye is volt a századfordulón: 1898-ban zajlott le a spanyol-amerikai háború, aminek során Amerika beavatkozott a kubai függetlenségi harcokba. Az Egyesült Államok győzelmet aratott és protektorátust alakított ki a karibi szigeten, de ezt több mint négyezer amerikai katona halála előzte meg. Viszont a háborúban még ennél is több amerikai áldozatot követelt a Kubában dúló sárgalázjárvány. A hadsereget ez nagyon bosszantotta, már csak azért is, mert a harcok elmúltával 50 ezer katonát állomásoztatott a szigetországban.
A hadsereg 1900 májusában Walter Reed kutatóorvosra bízta a feladatot, hogy Kubában egy csapatot alakítson, és feltárja a sárgaláz terjedésének titkait – egy kérdés, amely akkoriban még megoldatlan rejtély volt. Reed már éveken át foglalkozott ezzel a betegséggel, és három tapasztalt kollégát választott maga mellé: James Carrollt, aki Reed asszisztense volt, Arístides Agramonte y Simonit, egy helyi orvostudóst, valamint Jesse Lazeart, aki szintén a hadsereg kötelékében dolgozott Havannában. Lazear, bár csupán 34 éves, már jelentős tudományos tapasztalattal bírt, hiszen a Johns Hopkins Egyetem, a Columbia Egyetem és a párizsi Pasteur Intézet falait is megjárta, és több mint öt éve szentelte magát a sárgaláz kutatásának.
A tudomány akkori álláspontja szerint a sárgalázat baktériumok okozzák, amelyek élettelen közvetítők, mint például ruhák és ágyneműk, segítségével terjednek és fertőzik meg az embereket. E téveszme jegyében az amerikai hadsereg egy nagyszabású fertőtlenítési kampányt indított Kubában, amelynek eredményeként több fertőző betegség előfordulása valóban csökkent. Ám a sárgaláz esetében ez nem így történt. E tény, valamint néhány korábbi tudományos felfedezés fényében Reed és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a válasz talán nem élettelen közvetítőkben rejlik, hanem valamilyen élő közvetítőben – orvosi szakkifejezéssel élve: vektorban.
Egy kubai orvos, Carlos Finlay már 1881-ben felvetette, hogy a sárgaláz terjesztője valószínűleg a szúnyog, és a gyanúsítottak körét az Aedes nemzetségre szűkítette. Noha számos kísérletet végzett annak igazolására, hogy elmélete helytálló, végül nem tudta megerősíteni a feltételezését. Szakmai írásait a tudományos közvélemény némileg elutasította, és sokan gúnyosan "Szúnyogembernek" nevezték el őt. Pedig Finlay valójában a jövőbe látott, és az általa felvetett elmélet később bizonyítást nyert.
Nem sokkal azelőtt, hogy Reedék csapata felállt, a brit Ronald Ross kimutatta, hogy a maláriát szúnyogok terjesztik, vagyis nem volt példa nélküli, hogy egy betegség vektora a szúnyog. Reed alma materében, a Virginiai Egyetemen egy másik kutató, Henry Rose Carter fedezte fel, hogy az első fertőzéstől számítva több mint tíz nap is eltelhet, mire a másodlagos fertőzötteken jelentkeznek a tünetek. Ez a felfedezés arra utalt, hogy Finlay bizonyítási kísérlete azért vallott kudarcot, mert a kubai orvos nem számolt ekkora késleltetéssel. Mindezen ismeretek birtokában Lazear felvetette, hogy Reed csapatának komolyan kellene foglalkoznia a szúnyogvektor-elmélettel. Reed elfogadta kollégája érvelését és kiterjesztette a kutatást a szúnyogokra is.
Miután néhány önkéntes nem reagált a kísérletre, Carroll úgy döntött, hogy saját magát állítja a középpontba. Engedte, hogy egy szúnyog csípje meg, amelyről feltételezték, hogy a sárgaláz kórokozóját hordozza (Reed csapata az Aedes aegypti, azaz az egyiptomi csípőszúnyog példányait használta). A kísérlet végül sikeresnek bizonyult, Carroll sárgalázas lett, nem sokkal később pedig egy önkéntes katona, William Dean is megfertőződött. Ebből a két esetből arra a következtetésre jutottak, hogy a szúnyogoknak időre van szükségük a fertőzőképesség kialakulásához, ami összhangban állt Carter korábbi megfigyeléseivel. Carroll és Dean végül felépültek a betegségből, bár Carroll élete hátralevő részében szenvedett a szövődményektől.
Jesse Lazear sajnos nem tudta legyőzni a sárgalázat. A fiatal orvos szeptember 18-án fertőződött meg a kórral, és mindössze egy héttel később, 25-én tragikus körülmények között életét vesztette. Közvetlenül a betegség elkapása előtt, feleségének írt levelében arról számolt be, hogy kutatási projektje a végéhez közeledik, és úgy érezte, a siker már a közelben van. Feleségén kívül két kisgyermeke is gyászolja őt, közülük az egyik sosem ismerhette meg az apját.
Bár Lazear szándékos önfertőzésének kérdését nem lehet teljes bizonyossággal megválaszolni, az események tükrében a lehetőség nem kizárható. Ekkoriban még elfogadott gyakorlat volt, hogy orvosok saját magukon kísérleteztek, és Carroll is önként vállalta a kísérleti alany szerepét. Továbbá Reed később azt állította, hogy Lazear jegyzeteiben említi, hogy szándékában áll megfertőzni magát sárgalázzal. Ezeket a dokumentumokat Reed megőrizte, de sajnos halála után eltűntek, így az állítás hitelessége nem ellenőrizhető. Végső soron tehát nem zárható ki – bár valószínűtlen – hogy Lazear nem tudatosan, hanem egy véletlenszerű kubai szúnyog csípése révén kapta el a betegséget, amely kutatásának tárgyát képezte, a laboratórium falain kívül.
Az viszont bizonyos, hogy Lazear megbetegedése megerősítette a szúnyogvektor-elméletet. Reed ezután kidolgozott egy kísérletsorozatot, amivel végképp igazolhatták a gyanújukat. Izoláltak egy épületegyüttest és oda költöztették az alanyokat, hogy elzárják őket minden egyéb lehetséges fertőzésforrástól. A létesítményt Camp Lazearnak nevezték el. Ezután önkénteseket gyűjtöttek az amerikai katonák és a spanyol bevándorlók körében. A jelentkezők pénzt kaptak azért, hogy részt vettek a veszélyes kísérletekben, de voltak olyan katonák, akik a tudomány szolgálatáért, ingyen vállalták a részvételt. A lebonyolítás szinte olyan volt, mint ma, ez volt az egyik első alkalom a történelemben, hogy egy orvosi kísérlet alanyainak beleegyező nyilatkozatot kellett aláírniuk, miután a kutatók alaposan tájékoztatták őket arról, mi vár rájuk.
Az első kísérlet során egy önkéntesekből álló csoportot szúnyogok csíptek meg, melyek korábban fertőzött egyénekhez érkeztek. Az alanyok közül négyen sárgalázas tüneteket mutattak. A második kísérletben négy résztvevőt sárgalázas betegek vérével oltottak be, és hárman közülük megfertőződtek, így megerősítést nyert, hogy a kórokozók jelen vannak a friss vérben. A harmadik kísérlet során az alanyokat két különböző épületbe helyezték. Az egyik épületben egy lezárt szoba várt rájuk, amely tele volt olyan lepedőkkel, melyek korábbi sárgalázas betegek szárított vérével és ürülékével voltak beszennyezve. Az alanyok egy csoportjának ezen lepedőkön kellett aludnia, ami bizonyára nem volt kellemes élmény, de a szobában senki sem esett beteg. A másik épületben két szoba állt rendelkezésre: az egyik tele volt szúnyogokkal, a másik viszont teljesen szúnyogmentes volt. Az alanyok egy része az egyik szobában, míg egy másik csoport a másik szobában töltött el több időt. A szúnyogokkal teli szobában többen sárgalázat kaptak el, míg a szúnyogmentes térben senki sem betegedett meg.
A három kísérlet együtt már erős bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a korábban körberöhögött Carlos Finlaynek igaza volt, és tényleg a szúnyogok révén terjed a sárgaláz. A siker azzal lett teljes, hogy a kísérleti alanyok közül senki nem halt meg. A felfedezés nyomán 1901-ben Kuba amerikai vezetése újabb közegészségügyi kampányt kezdett Havannában. Több módon ritkították a szúnyogokat a városban, megtisztították az állóvizeket, füstölőkkel kezelték a házakat, a sárgalázas betegeket pedig szúnyoghálóval védett szobákban zárták karanténba. Az eredmény frenetikus volt: kevesebb mint egy év alatt szinte megszűnt a sárgaláz a fővárosban.
A következő években a karibi térség különböző területein és az Egyesült Államok számos pontján hasonló kampányok indultak, és a sárgaláz hamarosan már csak egy távoli emlék maradt Amerikában. A sárgaláz elleni küzdelem központi alakjának Reedet tekintik, azonban nem feledkezhetünk meg Finleyről sem, és különösen Jesse Lazearról, aki életét áldozta a kutatás érdekében. Lazear emlékét ma már számos intézmény falain található emléktábla őrzi, míg a Washingtoni Nemzeti Katedrálisban egy különleges üvegmozaik is készült róla, amely egy hatalmas szúnyog társaságában ábrázolja őt.
