Modellfotók az átkos időszakából - Kezdetben balettmesterek irányították a magyar manökenek képzését, később pedig artisták segítették őket a bemutatkozásban.

A Kádár-korszak manökenjei mindenki számára ismerősek voltak - ám csupán az arcukat láthatták az emberek. A népi demokrácia nem támogatta a sztárkultuszt, így a kifutók csillagai inkább ruhabemutató szakembereként voltak számon tartva. Ennek ellenére a hivatásuk iránti irigység sosem maradt el, hiszen a reflektorfény és a divatvilág varázsa mindvégig vonzotta őket.

A hetvenes évek közepén, egy vidám családi összejövetelen, mindenki nevetett azon az aranyos kis epizódon, amikor egy rokon kislányt megkérdeztek, hogy mit szeretne csinálni felnőtt korában. Az óvodás, aki már akkor is megvolt a maga magabiztosságával, egy szemtelen mosollyal azt válaszolta: "Pucér nő!" A válasz forrása máig rejtély, de a jelenlévő rokonok azonnal felfogták, hogy nem a sztriptíz világát álmodta meg, hiszen akkoriban az éppen betiltott műfaj volt, hanem inkább a divat és a modellkedés fényes jövőjét célozta meg. A kisgyerek szavainak humoros fordulata azóta is emlékezetes maradt a családban, mindig mosolyt csalva az arcokra.

Hiszen nyárspolgári Kádár-rendszer ide vagy oda, azért gyakran integettek a Füles rejtvényújság címlapjáról bikinis leányok, és nem volt az a vetőgép, amely ne egy lengén öltözött hajadon társaságában került volna rá a mezőgazdasági gépgyártó vállalat kártyanaptárjára.

Bár a jelenből visszatekintve talán furcsának tűnik, mégis könnyen érthető, hogy a létező szocializmus évtizedeiben a fiatal és vonzó magyar nők számára két rendkívül vonzó pálya rajzolódott ki a jövőjük horizontján.

A manöken és a stewardess szakmája nem csupán a külcsínre vonatkozó elvárásokban mutat hasonlóságokat; két lényeges aspektusban is egyesülnek. Először is, mindkét pálya látszólagos könnyedsége mögött komoly kihívások és fáradságos munka rejtőzik, így a valóságban sokkal több erőfeszítést igényel, mint ahogy azt sokan gondolják. Másodszor, e hivatások gyakorlói gyakran élvezhetik azt az előnyt, hogy a világ különböző tájaira juthatnak el, sokszor gyorsabban és könnyebben, mint a hétköznapi emberek, akiknek a vörös vagy akár a kék útlevél birtokában is meg kell küzdeniük a nemzetközi utazás bonyodalmaival.

A légiutas-kísérők már a polgári repülés hajnalán megjelentek, míg a manökenek szerepe a kifutókon már a XIX. században megalapozódott.

A próbakisasszonyok iránti igény azonnal megjelent, amint a neves divatszalonok nekiláttak a jómódú hölgyek öltöztetésének és a pénztárcáik kíméletlen kiürítésének.

A képes újságokkal szinte egyidős a divatfényképezés, és a két világháború között már természetes volt, hogy például az előkelő szőrmeszalonok magas és vékony hölgyeket alkalmaznak, akik ellejtenek az alacsony és tömzsi, ámde gazdag vásárló előtt a méregdrága kabátokban, hadd válogasson közülük kedvére.

E foglalkozásnak egy időre valóban vége szakad, amikor a második világháborút követő években az emberek legfeljebb abban mérhették össze magukat, hogy ki tudja a legstílusosabban viselni a megkopott, foltozott vagy kifordított ruhadarabjait.

Bár hihetetlennek tűnik, Rotschild Klára szalonja, amely 1903-ban a divatszakmába lépett, már az ötvenes évek elején újjászületett a Váci utcában.

Az államosított szalon ugyan besorolásra került az Állami Áruházak közé, de a hajdani tulajdonos nemcsak a boltvezető szerepét vette át, hanem a szalon szívét és lelkét is ő képviselte. 1956 után, rendíthetetlen elszántsággal vágott bele a helyreállításba, újra életre keltve mindent, amit a nehéz idők elvettek. Ő maga gyakran megfordult a nagy párizsi divatházak haute couture gáláin, és az ott szerzett inspirációt hazahozva, a tervezők új kreációihoz alapanyagul szolgáltak. A varrónők ügyes kezeivel életre keltették a divatos elképzeléseket, míg a manökenek elegánsan bemutatták a lélegzetelállító modelleket a Gundelben évente megrendezett gálákon, amelyek igazi ünnepévé váltak a divatkedvelők számára.

A Clara szalon Budapest egyik ikonikus helyszíne volt, éppúgy, mint a híres Lánchíd. Kádár János felesége, bár mindig visszafogottan öltözködött, szolid kék kosztümjei mögött egy különleges világ rejtőzött. Ezzel szemben Jovanka Tito stílusát a szabászat falai között egyedi próbababán örökítették meg, megőrizve a múlt eleganciáját és titokzatosságát.

Rotschild Klára mellett természetesen a közszolgáltatások területén mozgó szereplők voltak azok, akik a legnagyobb hatással bírtak a magyar divat világára.

A manökenek leginkább a Magyar Divat Intézet, a kisiparos szövetkezeteket képviselő OKISZ Labor, a női és gyermekruhák nagykereskedelmével foglalkozó Nörenvé, illetve egyes ruhagyárak, szőrmeipari vállalatok modelljeit viselték a kifutókon.

Ami minden bizonnyal mérsékelten volt izgalmas, amikor az ORI-busz vitte őket a néptáncegyüttessel és a táncdalénekessel együtt valamely vidéki kultúrház műsoros délutánjára, és a ruhabemutató csak otthonkákban és pongyolákban dúskált. De lényegesen jobban festett a dolog, ha a vonulásra egy jugoszláviai divatszpartakiádon, űrhajósok előtt a moszkvai GUM-ban, no pláne, ha Londonban vagy akár Kuvaitban került sor. Márpedig ez utóbbi egy idő után szinte megszokottá vált, hiszen a magyar divatot külföldön promotálni hivatott Hungarotex vállalat a hetvenes években már közös céget is alapított az arab ország képviseletével. (Nem véletlen, hogy a MALÉV is rendszeres járatot működtetett Budapest és Kuvaitváros között, habár az árát természetesen nem a magyar zsebekhez szabták: többhavi fizetésbe, 12 ezer forintba került egy turistajegy.)

Manökennek lenni azonban nem volt színtiszta élvezet.

A divatbemutatók csillogása mögött rengeteg gyakorlás és nem utolsó sorban irgalmatlan mennyiségű ruhapróba húzódott meg.

A modellt lényegében a viselőjére szabták, az utolsó gombig az ő egyedi alakjára formálták, hogy tökéletesen illeszkedjen és ragyogjon. Ehhez azonban hosszú órákon át, szinte mozdulatlanul kellett állnia, ami igazi próbát jelentett. Amikor végre elkészült a ruha, és a kollekció külföldre is eljutott, a város felfedezésére már nem sok idő maradt. A takarékos szocialista szervezők mindent megpróbáltak, hogy a lehető legkevesebb nap alatt sűrítsenek bele a szükséges bemutatók sorába. És akkor még nem is említettük azokat a váratlan bonyodalmakat, mint például a koppenhágai eset, ahol a ruha nem készült el időben. Így a manöken, aki már régóta gyakorolta a mozdulatát, csak a váratlan meglepetés élményével tudta megörvendeztetni a nézőket, amikor szétnyitotta a csodás kabátját.

Hogy jól kerestek-e? Nehéz kérdés, mert a szocializmusban nem illett keresetekről beszélni.

Egy 1974-es Élet és Irodalom riportban érdekes adatokat találhatunk: egy színházi bemutatóért 150-180 forintot, míg egy próbáért mindössze 30 forintot fizettek. Havonta így körülbelül 4-5 ezer forintos bevételt generáltak a résztvevők.

A Hungarotex vállalat csoportvezetőjének 2700 forintos fizetése sokak számára meglehetősen magasnak tűnhet, ám az említett vezetőnek nem kellett heti rendszerességgel fodrászhoz és kozmetikushoz látogatnia, sem pedig drága szépségápolási termékeket beszereznie, hogy fenntartsa munkaképességét. Ezen kívül érdemes megemlíteni, hogy a vágyott külföldi utazások során a manökenek mindössze 8 dolláros napidíjat kaptak - ugyanannyit, mint az öltöztetőnők, hiszen a szocializmus idején mindenki egyenlőséget hirdetett.

És hogy valóban sztároknak számítottak-e? Kétségtelen, hogy bizonyos szempontból igen, hiszen...

ismertségük a színészekével és a focistákéval vetekedett.

A bennfentes körökben - ahol egy elegánsan öltözködő budapesti hölgy már-már szaktekintélynek számít - teljesen tisztában voltak azzal, ki is az a Fekete Klári, Csató Mari vagy Bodó Sztenya. Ámde, valami furcsa, talán elhibázott szemérmesség, vagy éppen a sztárkultusz népi demokratikus elutasítása következtében, a neves modelleknek gyakran nem volt teljes nevük; ha pedig mégis, akkor csak keresztnéven emlegették őket, mint a fiatal lányokat. Például 1971-ben megjelent egy hosszabb írás az Ez a Divat című magazinban, ahol külföldi tapasztalataikról beszéltek és bemutatták kedvenc ruháikat, de a nyilatkozatok mellett csupán ennyi állt: Edit, Anikó, Jutka, Dóri.

Amit még furcsábbá tett, hogy a topliga csupán húsz-harminc nőből és egy-két férfiból állt, a szélesebb kör sem számlált többet száz embernél.

Nem meglepő, hogy a reklámfotózás világra lépésekor ezek a híres divatmodellek szinte azonnal megjelentek a kártyanaptárakon, falinaptárakon, újsághirdetésekben és tévéreklámokban is.

A szocialista tervgazdaság időszakában a reklámok szerepe gyakorlatilag eltűnt, így a hirdetési filmecskék és plakátok inkább szórakoztató jellegűvé váltak, mintsem valódi marketingeszközökké. Ezek a vizuális alkotások inkább a közönség szórakoztatására szolgáltak, mintsem a termékek népszerűsítésére.

A fotósok ezt így is fogták fel - gondoljanak csak Tóth József Füles máig emlékezetes képes tréfáira -, de ők éppen a saját dolgukat megkönnyítendő rendszerint az ismert, vérprofi manökeneket kérték fel a fotózásra. Trendfordító újdonságként hatott aztán, amikor a "nagyokhoz" képest új nemzedéket képviselő Pataki Ági lett a Fabulon "arca".

A korszakra egyértelműen jellemző volt, hogy a sztárok talpig sminkben és precízen belőtt frizurával érkeztek a fotózásokra, majd az autók csomagtartója mellett állva váltották át ruháikat.

Gyakran megesett, hogy a vállalati reklámokban a cég propagandistájának csinos unokahúga tűnt fel a plakátokon, hiszen végül is a szódásszifon vagy a gumimatrac volt a lényeg, és ezekért bizony sorban álltak az emberek.

Nem véletlen, hogy a korszakot végigkíséri a gyötrődés, hogy képezzék-e a manökeneket, szükség van-e esetükben működési engedélyre.

A hatvanas években egy darabig egy tizenkét tagú bizottság döntött arról, kifutóképes-e a jelölt, akit néha bakfisként a tornaórán, máskor a boltban, ruhaválogatás közben fedeztek fel; de nem volt ritka az sem, hogy valaki valakije beajánlotta a megfelelő helyen.

A felelős szakemberek kezdetben az Állami Balettintézetre bízták a manökenek képzésének irányítását. Azonban az évek során a kifutón edződött fiatalok, akik a mozgásművészetet legfőképpen a francia újhullámos filmekből sajátították el, csupán a kényszer hatására álltak be a balett-termek rúdjai mellé. Botrányt ugyan nem kavartak, de mindez csupán azért volt, mert a három hónap elteltével végre hivatalos működési engedélyt kaptak. Így a korábban "sportállásként" számon tartott foglalkozásuk - mint például a vasalónő - helyett végre a valódi hivatásuk szerepelhetett a személyi igazolványukon.

A hetvenes években a manökenek kiválasztása már a divat- és ruházati cégek feladatává vált, míg a képzésért az Artistaképző Intézet vállalta a felelősséget.

A hathetes tanfolyamért 1200 forintot kértek, és sok kellemetlenség adódott abból, hogy papír ide vagy oda, továbbra sem a képzettség döntötte el, felkerül-e a jelölt a kifutókra és a hirdetőoszlopokra.

A kortársak talán csupán a kávéfőzőt, a hűtőt és a húskrémet figyelhették meg ezeken a felvételeken. Elképzelhető, hogy ezek a képek számukra a luxus fogalmát idézték fel, különösen a gondosan megkomponált díszletben elhelyezett telefont, amely valójában sokéves sorban állás eredménye volt, vagy a kereklámpás Zsigulit, mely szintén a vágyott életstílus szimbóluma lehetett.

Fél évszázad távlatából az ember hajlamos elmerengeni azon, hogy ha nem a fényképezés volt a téma, vajon eszébe jutott-e valakinek a jénai edényben főzött mirelit zöldborsó, vagy hogy mennyi időt töltött a kép retusálásával, míg végül csak a fürdőruhás lány és a pohár tej maradt a vásznon, eltüntetve a háttérből a koszos falat és a lámpák kábelezésének zűrzavarát. A Május 1. Ruhagyárra ma már csak az idősebb generációk emlékeznek, de valószínű, hogy nekik sem egy fényűző nyugati autó jut először eszükbe. Ahogy a múlt ködébe vész az is, hogy valamikor hazánk népi motívumokkal próbálta meg elcsábítani a nyugati vásárlókat, remélve, hogy devizát csikarhat ki tőlük.

Valószínűleg semmi sem olyan mulandó, mint a fiatalság és a szépség. Ezt a régi korok manökenjei is jól tudták, és egyikük, akit az ÉS már említett riportjában idéztek, meg is fogalmazta ezt a gondolatot:

Aki súlygyarapodással küzd, az gyakran otthon marad, vagy éppen ellenkezőleg, belevág egy saját butik megnyitásába. Gépírónő vagy büfés szerepbe egyikünk sem illik igazán.

Képszerkesztő: Virágvölgyi István, a vizuális művészetek mestere, aki kreatív látásmódjával és precíz technikai tudásával varázsolja életre a képeket.