Személyes meggyőződésem, hogy Orbán Viktor fasiszta nézeteket képvisel.

Orsolya, a kolozsvári jegyző (Tompa Eszter) éles kritikával illeti Orbán Viktor Magyarországát, amikor édesanyjával a romániai élet kihívásairól folytat vitát. Az anya, aki a NER szellemiségét képviseli, egy magyar lobogós kitűzővel is jelzi elkötelezettségét, ezzel is hangsúlyozva a nézeteltéréseket. Radu Jude román rendező Kontinental '25 című, berlini versenyfilmje nem a provokációra törekszik, hanem a romániai helyzet összetett realitását mutatja be, amely erőteljes párhuzamot mutat a magyar valósággal. A film nem csupán a romániai, hanem a közös történelmünkből fakadó, folyamatos politikai beavatkozásokkal terhelt viszonyokat is feltárja. Radu Jude szemléletében a lényeg nem csupán a magyar-román kapcsolatokon van, hanem a hagyományokat és kultúrát elnyomó populista, korrupt erők kritikáján. A filmben megjelennek a gátlástalan építkezések, a nyomornegyed közepén kialakuló elit lakóparkok, valamint a monarchikus múltat idéző terek és épületek átalakulása, amelyek mind a társadalmi feszültségek szimbólumaivá válnak.

A film cselekményének középpontjában egy régi, monarchiabeli épület áll, amelyet egy ambiciózus befektető szemelt ki. Ennek következtében Orsolya, a helyi jegyző, kénytelen kiüríteni a kazánházban élő hajléktalan férfit. Az illető egy kis haladékot kér, hogy összeszedhesse a holmiját, de végül tragikus döntést hoz: felkötni magát a radiátorra. Orsolya a férfi öngyilkossága után mély lelkiismereti válságba kerül. Bár tisztában van azzal, hogy a Kontinental '25 néven ismert jövőbeli butikhotel csupán egy "NER-es" ingatlanátjátszás, és hogy ő csupán a törvény keretein belül járt el, a bűntudat mindent elborít. Egyre inkább keresni kezdi a válaszokat, felkeresve barátokat, volt diáktársakat, sőt, még egy papot is, ám egyikük sem tudja megnyugtatni. Szóba kerül Orsolya anyjával folytatott vitája is, ahol az anya kifejezi, hogy már rég el kellett volna költöznie Magyarországra, és nem lett volna szabad egy román férfival házasodnia, hiszen ezzel "fertőzi" a magyar géneket. Ráadásul még mindig dühöng a románok miatt, akik szerinte ellopták Erdélyt és tönkreteszik a hazát. Orsolya viszont nem hagyja magát, és éles válaszában megjegyzi, hogy a magyar GDP valójában alacsonyabb a románénál, míg a magyar kormány fasiszta politikát folytat. A párbeszéd feszültsége és a két generáció eltérő nézőpontjai jól tükrözik a film mélyebb társadalmi és politikai kontextusát.

- Nem az én véleményem, hanem Orsolya karakterének hangján szólva mondom: Magyarország kormánya fasiszta. És ha már az én nézőpontomra vagy kíváncsi, akkor elmondhatom, hogy számomra Orbán Viktor is fasiszta – egy groteszk figura, aki Donald Trump és Vlagyimir Putyin árnyékában próbálja meg definiálni magát – fogalmazott Berlinben Radu Jude. A rendező azt is megosztotta, hogy kezdetben nem tervezett magyar vonatkozásokat, de amikor Tompa Eszter, a nagyváradi származású színésznő főszerepét elvállalta, ráébredt, mennyire lényeges a nemzetiség kérdése. Ennek hatására a film cselekményét Erdélybe helyezte, hiszen a történelmi sokszínűség és az ahhoz kapcsolódó feszültségek kulcsszerepet játszanak művében. Jude hangsúlyozta, hogy nem a hangulatkeltés a célja, hanem a régió történelmi összetettsége és a jelenlegi civilizált feszültségek bemutatása. A rendező külön figyelmet szentelt Erdély helyzetére, mivel ez a terület mindig is feszültségek tárgyát képezte, főleg a hovatartozás kérdésében. Magyarország számára ez annyira lényeges, hogy megkísérelték visszaszerezni. - Egy történelmi szakértőm, akivel két évvel ezelőtt beszéltem, rámutatott, hogy a nacionalista érzületek, amelyeket a forgatókönyvbe írtam, az 1990-es évek Erdélyének jellegzetességei voltak. Az ő véleménye szerint a közös európai platformok révén ezek az energiák eltűntek, de aztán jött Putyin Ukrajna elleni agressziója és Trump Grönland, illetve Kanada iránti ambíciója, ami újra felszínre hozta a nacionalista diskurzusokat. Nálunk is feltűnt Diana Șoșoacă, aki Moldáviát Románia részeként szeretné látni. Kelet-Európa mindig is a Kelet és Nyugat határmezsgyéje volt, ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Modern társadalmi és szociológiai tragédiát vázol fel nekünk Radu Jude, aki szavakkal ostorozza a nézőt. Na meg minimalista képkompozícióval: a filmet egy darab iPhone-al vették fel, amit a rendező azzal magyarázott, hogy a tanítványainak hiába mondta, nem kell mindig a drága technika, sosem hittek neki, mire ő úgy határozott, na most akkor majd megmutatja. nem hittek soha neki. És valóban, nem kell VistaVision a jó dialógusokhoz, meg ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a saját életünket is felismerve a filmvásznon. További érdekesség: Jude immár a második román rendező Cristian Mungiu (R.M.N.) után, aki a magyar kultúrával foglalkozik erdélyi keretek között, továbbá az orbáni politika és kommunikáció hatásaival. Előbbi páros lábbal rúgja ránk a valóságot, utóbbi stilizált - de mindenképpen érdekes az a rétegzett nézőpont, amely a magyar független filmesekből tulajdonképpen hiányzik.

Amikor a Berlinale kelet-európai fókuszára tereljük a figyelmünket, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kateryna Gornostai ukrán rendező Timestamp (Időbélyeg, Strichka chasu) című dokumentumfilmjét. A film az iskolák nyitvatartásának kérdését vizsgálja Ukrajnában, mint egyfajta kísérlet arra, hogy legalább részben megőrizzék azokat a normális életviszonyokat, amelyeket az emberek a háború kitörése előtt, 2022. február 24-ig (bizonyos régiókban 2014-ig) élveztek. Gornostai nem politikai üzenetekkel él, nem manipulál, csupán a gyerekek és tanáraik mindennapjait dokumentálja. A film interjúk, narráció vagy újrajátszás nélkül, egyedi módon nyújt bepillantást abba, hogyan formálja a háború a diákok és tanárok életét. A mozaikszerű szerkezet lehetővé teszi, hogy felfedezzük, miként működnek az iskolák személyesen és online ebben a borzalmas időszakban, a frontvonal közelében és távolában egyaránt, és hogyan fonódik össze a mindennapi élet a folyamatos fenyegetettséggel. Ha szükséges, a diákok és tanárok a föld alá húzódnak, hogy átéljék az iskola szépségeit, még a vizsgák is megmaradnak. Persze, nem hiányoznak a megdöbbentő pillanatok sem: egy tanárnő temetése, aki "találatot kapott", vagy egy katonanő, aki a jövő generációját kérdezi arról, hogy milyen katonai szerepet képzelnek el maguknak. A filmben városról városra utazunk, ahol az egyik közelebb van a harcokhoz, míg a másik távolabb, a kisebb települések mellett a nagyobb városok is megjelennek, mindezt a sérült és lerombolt iskolaépületek látványa köti össze. Lehet-e kosárlabdázni egy kirobbant falú tornateremben? Igen, lehet. A világ, ahogyan ismertük, darabokra hullott, de amit még lehet, azt mihamarabb újjá kell építeni. Elsősorban az iskolákat, hiszen ennek nem csupán gyakorlati, hanem szimbolikus jelentősége is van.

Gornostai a tizenkilencre húzott lapját úgy tálalta, hogy a háború valóságát gyerekek szemén keresztül mutassa be, tudván, hogy a gyermeki ártatlanság és őszinteség ereje megdöbbentő hatással bír. A rendezőnő, aki több fiatalt is elhozott Berlinbe, a premier során kifejtette: egyetlen vágyuk van, hogy véget érjen a háború. "Senki sem akarja, hogy a hazája veszélyt jelentsen az emberi életre" - hangsúlyozta. Érdekes és szimbolikus, hogy Gornostai a világpremier előtt mindössze három nappal adott életet saját gyermekének, ezzel történelmet írva, hiszen a kisbaba az első Berlinale-gyerek. Hogy végül díjat is nyer-e, az majd csak szombat este derül ki.

Cikkünk megjelenését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.