Szinyei Merse Pál, aki a negatív kritikák tengerében kezdte pályafutását, végül a festészet világának elismert alakja lett. A kezdeti nehézségek és elutasítások nem zárták el az útját, hanem éppen ellenkezőleg: motiválták, hogy még inkább kifejezze saját
A Napóleon utáni Európa izgalmas és sokszínű időszak volt, melyben a művészet és a mindennapi élet szorosabbra fűződött, mint valaha. Az emberek vágyakoztak a stabilitásra és a harmóniára, ami a Biedermeier stílusban nyert kifejezést. Ez a művészeti irányzat a középosztály életstílusát tükrözte, és a hétköznapi élet szépségét ünnepelte. A Biedermeier időszakban a művészet nem csupán a paloták falait díszítette, hanem egyre inkább beépült a lakások mindennapi életébe. A festők és iparművészek a hétköznapi tárgyakat, a családi jeleneteket és a természet szépségét ábrázolták, miközben a művészet elérhetővé vált a középosztály számára is. Az otthonokban megjelenő bútorok, textíliák és dekorációk mind a Biedermeier esztétikáját tükrözték, amely az egyszerűséget és a funkcionalitást helyezte előtérbe. A Biedermeier stílus nemcsak a művészetekben, hanem a zenében és az irodalomban is érezhető volt. Az írók és zeneszerzők a mindennapi élet apró örömeit és a családi kötelékeket énekelték meg, így a művészet és a mindennapok közötti határvonal egyre inkább elmosódott. Az emberek a művészetet nem csupán szórakozásként, hanem a saját életük részének tekintették, ami hozzájárult a kulturális identitásuk formálásához. Összességében a Napóleon utáni Európában a művészet és a mindennapi élet összefonódása a Biedermeier stílus révén új dimenziókat nyitott meg, lehetőséget adva arra, hogy a művészet a hétköznapi élet szerves részévé váljon, és ezzel gazdagítsa az emberek mindennapjait.
1845. július 4-én Szinyeújfalun (Felvidék) látta meg a napvilágot egy középnemesi család sarjaként. Apja Sáros vármegye alispánja, később főispánja volt, ami már fiatal korában is jelentős társadalmi környezetet biztosított számára. Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen és Nagyváradon folytatta, ahol felfedezte a festészet iránti szenvedélyét, és Mezey Lajos irányítása alatt kezdett el mélyebben belemerülni a művészet világába.
1864-ben kezdte meg tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián, ahol főként mitológiai és allegorikus témájú festményekkel kísérletezett, emellett alaposan belemerült a Faust-mítosz világába is. 1867-ben Karl von Piloty mesteriskolájába való felvételét az "Akasztott elszállítása" című művének köszönhette.
Az ő tanácsára, valamint a barbizoniak és Courbet hatására kezdett a szabadban festeni, ahol a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével kísérletezett.
Már a korai alkotásaiban is megmutatkozott közvetlen stílusa, a művészetének sajátos karaktere és a színpalettájának gazdag árnyalatvilága. Első jelentős munkája, a "Faun és Nimfa", amelyet a müncheni, bécsi és budapesti közönség is láthatott, még a svájci Arnold Böcklin hatását tükrözi. 1869-re azonban elérte a plein air ihlette, egyedi kifejezésmódját, amelynek első megnyilvánulásai a "Ruhaszárítás" és "A hinta" című könnyed, vázlatszerű kompozíciók.
A művész munkássága során gyakran merített ihletet a mitológiai világából, mint például a Nőrabló faun és a Bacchanália című alkotásokban. Ezen művek mellett egy időben készült a Lovasok és a Puszta gólyamadárral című festménye is, amely a természet szépségének megörökítésére irányult. Emellett a család jernyei birtokán portrék készítésére is vállalkozott, mint például Szinyei Merse Zsigmond arcképe csibukkal a kezében, valamint A művész édesatyja karosszékben című alkotása, melyek személyes és intimebb pillanatokat örökítenek meg.
Az „Anya és gyermekei” című festménye hozta meg számára az első komolyabb elismerést, amelyet egy műkereskedő azonnal megvásárolt. Ezen kívül jelentős lírai alkotása a tájban megjelenített „Szerelmespár” is. 1869 novemberében abbahagyta tanulmányait, és önálló művészi pályafutásba kezdett, de nem sokkal ezután haza kellett utaznia, hogy beteg édesapja helyett a családi birtok ügyeit rendezze.
A "Majális" című mű 1873-ból származik, és a tavasz beköszöntét ünneplő, vidám eseményeket ölel fel. Az író színes képet fest a természet ébredéséről, a friss levegőről, a virágzó fák és mezők látványáról. Az emberek örömmel gyűlnek össze a szabadban, hogy együtt élvezzék a napsütést, a zenét, a táncot és a baráti társaságot. A majális a hagyományos népi szokások színhelye, ahol a fiatalok és idősek egyaránt részt vesznek a mulatságban. Ez az időszak a megújulás, a remény és a közösségi összetartozás jegyében telik. Az ünneplés során nemcsak a természet szépségeit, hanem az emberi kapcsolatok fontosságát is hangsúlyozza, hiszen a közös élmények felejthetetlen emlékeket teremtenek. Ez a mű nem csupán a tavasz örömét tükrözi, hanem a hagyományok ápolásának jelentőségét is, amely összeköti az embereket, felerősítve a közösségi szellemet és a boldogság érzését.
1872-ben visszatért Münchenbe, ahol nekiállt fő művének, a Majálisnak a megalkotásának, amely 1873-ra készült el. Ez a festmény a magyar plein air festészet egyik kiemelkedő darabja, és bár műteremben készült, erőteljesen idézi Manet és Monet motívumait.
Szinyei azonban tőlük függetlenül, a francia mesterek ismerete nélkül talált rá a réten piknikező társaság témájára, a képre háttal, hason fekve magát is ráfestette. Fő elemei a fény, a színek, az árnyékok, az ember együtt él a tájjal, a levegő mindent egységbe foglal.
Szinyei - bár egyes művein a folthatások uralkodnak - egészében mégsem tekinthető impresszionistának, velük ellentétben ő nem mondott le az emberi tartalomról, alakjai érzelmeket fejeznek ki, felerősítve a természet keltette benyomásokat.
A Majális fogadtatása a közöny és a meg nem értés árnyékában zajlott, így egy időre a feledés homályába merült. Az elutasító kritikák elvették a kedvét, ezért végül visszatért jernyei birtokára. Ott új életet kezdett: házasságot kötött, gazdálkodásba fogott, és saját házát, valamint műtermet építtetett. Festői tevékenységét csak ritkán űzte, a művészet háttérbe szorult a mindennapi élet mellett.
Ebben az időszakban számos figyelemre méltó alkotást hozott létre, például a feleségéről készült Lilaruhás nő című festményt. 1882-ben Bécsbe utazott, ahol megalkotta a hagyományosabb, naturalista stílusú Pacsirta című művét. Ezt a képet felesége portréjával együtt, valamint a Majális című festménnyel együtt mutatták be Bécsben, majd Budapesten is. Sajnos a kritikusok ezúttal sem fogadták kedvezően a munkáit.
1883-ban visszament Jernyére, ahol megfestette a magyar realista tájábrázolás egyik remekét, a Hóolvadást, majd tíz évre felhagyott a festéssel. Nem akart hazudni, nem tudta megtagadni önmagát, inkább elnémult.
1887-ben felesége elvált tőle, két lányát magával vitte, Szinyei Félix fiával Jernyén maradt. 1894-ben Zempléni Tivadar itt látogatta meg és az ő bíztatására kezdett újra festeni és kiállítani.
1896-ban a Műcsarnok millenniumi kiállításán a régi és új képek együttesével óriási sikert aratott, végre a Majálist is méltányolták, és az állam megvásárolta. A fiatal festőgeneráció lelkesen fedezte fel Szinyei Merse Pál életművét, aki a magyar művészeti színtér egyik meghatározó alakjává vált.
Ugyanebben az évben a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének választották meg, 1905-től haláláig az Országos Mintarajziskola (a későbbi Képzőművészeti Főiskola) igazgatója volt, 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában.
Utolsó korszakában évente 5-6 tájképet festett (Gesztenyefa, Őszi táj), de korai műveinek színvonalát többé nem érte el. Külföldi tárlatokon is kiállított és mindenhol nagy elismerést aratott, 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyert.
1911-ben a Római Nemzetközi Művészeti Világkiállításon 19 alkotását külön terem keretein belül állították ki, ami jelentős elismerés volt számára. E kiemelkedő esemény csúcspontjaként nagydíjat vehetett át, amely bizonyította művészi tehetségét és innovatív látásmódját.
Első önálló kiállítását 1905-ben a Nemzeti Szalonban tartották, ahol 89 művét állították ki, köztük a külön erre az eseményre készült Szurkos fenyő című festményt is. Második gyűjteményes tárlata 1912-ben az Ernst Múzeumban zajlott, ahol összesen 96 alkotást mutattak be. Munkásságát a Szent István Rend kiskeresztjével is kitüntették, elismerve ezzel művészi érdemeit.
Még megélhette munkásságának legnagyobb kitüntetését, amikor 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei Termet. Utolsó képét 1918-ban festette meg Csend címmel, a következő év tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére.
1920-ban, a művész halála után mindössze negyven nappal, olyan fontos lépés történt, hogy a hozzá közel álló személyek megalapították a Szinyei Merse Pál Társaságot. Ez a társaság a két világháború közötti időszak egyik legfontosabb művészeti közössége lett, céljuk pedig az volt, hogy megőrizzék a mester emlékét és támogassák a fiatal tehetségeket. Szinyei Merse Pál nevét ma számos utca viseli, és 1962 óta egy budapesti gimnázium is megtiszteli őt, míg Eperjesen szobra is emlékeztet a nagyságára.
