Tartsd életben a hagyományokat! Ünnepi szokásaink a karácsonyfa varázsa előtt.

Sok szép népszokásunk van a karácsonyi ünnepekkel kapcsolatban. A díszbe öltöztetett fenyő és a kötelező ajándékozás nincs köztük. A fogyasztói társadalom előtti időkben az ünnep nem a materiális világ köré szerveződött. Sokkal inkább kapcsolódott a szellemvilághoz, a természet hatalmába és az isteni erőbe vetett hit és tisztelet kifejezéséhez.

Elődeink ünnepi szokásai a keresztény vallás elemeit és az ősi magyar hitvilág gazdag szimbólumait ötvözték, így alakítva ki különleges rítusokat. Az adventi időszak és a karácsony titokzatos misztériuma a mélyen gyökerező közösségi hagyományok, mágikus jelentések és népi jóslatok szövevényében bontakozott ki. E hagyományok nem csupán ünneplésként, hanem a közösség összetartozását erősítő, szellemi örökségként is megjelentek az emberek életében.

Az otthonok többségéből szép lassan eltűntek azok a hagyományok, amelyeket őseink évszázadokon át ápoltak, és úgy tűnik, hogy ezek már nem térnek vissza a mindennapjainkba. Pedig ezek a szokások rengeteg értékes üzenetet hordoznak, amelyeknek a mai világban is van relevanciájuk. Miután megismerkedünk a történetükkel, talán érdemes lenne néhány apró részletet visszacsempészni a saját adventi szertartásainkba. Ezzel nem csupán őseink kultúrájára emlékezünk, hanem hozzájárulunk egy fenntarthatóbb ünnepi hagyomány kialakításához, amely segít megteremteni a meghitt karácsonyi atmoszférát. A tradícióink megőrzéséhez inspiráló megoldásokat kínált a Planet Budapest 2023 Fenntarthatósági Expó, ahol számos fenntarthatósággal foglalkozó kis- és nagyvállalat mutatta be tevékenységét, ezzel példát állítva a jövő generációi elé.

Réges-régen az ünnepi előkészületek egy egészen más ritmusban zajlottak, mint manapság. Ahelyett, hogy a rohanás uralta volna a napokat, az advent ideje a lassú, megfontolt várakozásról szólt. Ekkor a test és lélek harmóniáját kerestük, hogy alaposan felkészülhessünk az ünnep szent pillanataira. A karácsonyt megelőző 40 napos böjt során a közösség tagjai mértékletesen étkeztek, és tudatosan távol tartották magukat a mulatozásoktól és a zajos eseményektől. Ez az időszak a csend és a belső elmélyülés jegyében telt, segítve mindenkit abban, hogy igazán átélhesse az ünnep varázsát.

Az adventi időszak jelképe, a koszorú Európa többi országához hasonlóan a 20. század elején terjedt el nálunk is, szimbolikájában a magyar mondakörhöz igazítva. A koszorút advent első napján fonták a férfiak fűzfavesszőből, a nők fenyőgallyakkal borították be. Szerkezete eredetileg kör, benne kereszttel, amely nemcsak egyházi szimbólum, hanem a Földnek a jele is, a négy gyertya pedig - liturgikus jelentésén túl - a négy égtájat szimbolizálja. A kereszt közepébe csipkebogyót tettek, amely azt a mágikus pontot jelöli, ahol Isten a világunkba lép.

Bár az adventi koszorú megjelenése az idők során változott, jelentősége az ünnepi asztalon megmaradt. A rohanó mindennapokban érdemes időt szánnunk arra, hogy saját kezűleg, családi körben készítsük el ezt a különleges díszt. Az ünnepi hangulatot még inkább fokozza, ha illatos fenyőgallyakkal és csipkebogyóval gazdagítjuk. Ahogy otthonunkat ünnepi díszbe öltöztetjük, érdemes a természet adta kincsekre, mint bogyók, termések, tobozok és levelek, támaszkodnunk. Az adventi időszakban a gyerekekkel együtt gyűjthetjük ezeket a csodás elemeket, hogy az ünnep közeledtével méltó módon varázsolhassuk el a teret.

Az év leghosszabb éjszakájához fűződő népszokások közül különösen érdekes és izgalmas Luca székének legendája. E hagyomány szerint december 13-án kezdik el elkészíteni ezt a különleges széket, amely állítólag képes felfedni a boszorkányokat szenteste. Azonban Luca napját sokkal egyszerűbb módon is ünnepelhetjük. Őseink ilyenkor elültették a lucabúzát cserépbe, amely karácsony estére csodásan kizöldült, és az ünnepi asztal díszeként szolgált. A búza növekedése – annak sűrűsége és magassága – pedig előrejelzést adott a következő év termésének minőségéről, így a hagyomány nemcsak szép, hanem praktikus jelentőséggel is bírt.

A lucabúza vetése kedves néphagyomány, amelyet otthonunkban is feleleveníthetünk. Gyermekeinkkel is elvethetjük a magokat egy cserépbe, aztán karácsonyig a gondjaikra bízzuk, vagy akár szeretteink számára szánt ajándékként is elkészíthető. Az ünnepi asztalon pedig egy tál zöld valóban üdítő látványt nyújt majd!

A karácsonyfa-állítás hagyománya nem hazánk sajátja. A régi paraszti portákon sokszor elegendő volt egy impozáns fenyőág, amelyet a ház mestergerendájára akasztottak. A parasztházak titokzatos világában a mestergerenda a Tejút szimbólumaként fontos mágikus jelentőséggel bírt. A néhány hétig díszítő "szobafenyő" helyett minden udvarban egy "igazi" karácsonyfa állt, amelyet tilos volt kivágni. Ez a fenyő a népmesékben is megjelenik, mint az égig érő fa, a magyar mitológia szerint pedig a "fényfa", amely az ég felé nyújtózik, mintegy Isten felé. Karácsonykor, ha feltekintettek rá, a fenyőfa csúcsán a Sarkcsillagot pillanthatták meg, amelyet ma már gyakran csúcsdísszel helyettesítünk. Hitük szerint ezen a csillagon ült Isten, és onnan figyelte a földet, vigyázva ránk és a világra.

A kultikus karácsonyfa elhagyása valóban nehéz döntés lehet, de talán nem is szükséges. Számomra a fenyőfa illata elengedhetetlen része az ünnepi varázsnak, ám ezt nem feltétlenül úgy kell megvalósítani, hogy egy egész fát kivágunk. Néhány friss fenyőág és gyertyafény elegendő ahhoz, hogy ünnepi hangulatot varázsoljunk otthonunkba. Amennyiben mégis a klasszikus karácsonyfa mellett döntünk, érdemes megfontolni a dézsás fenyő választását. Így az ünnepek után nemcsak díszként szolgálhat a kertünkben, hanem lehetőséget ad arra is, hogy új életet adjunk neki, és felnőtt fává nőjön. Azonban fontos, hogy figyeljünk a dézsás fenyő igényeire is: az ünnepek után hűvös helyen kell tárolni, hogy tavasszal elültethessük, különben sajnos nem éli túl.

Dédanyáink idejében december 24-e még a karácsony előtti böjt időszakára esett, amit az éjféli mise tört meg. Szenteste az ünnepi vacsora tehát böjti étel volt, nem tartalmazott húst, hanem inkább hal, valamint az évszak kincsei kerültek terítékre, amelyek egytől egyig mágikus jelentésűek voltak. A karácsony hajdanán Jézus születésén túl a téli napforduló ünnepét is jelölte.

Az öröm és a béke karöltve lépdelnek, a család meleg ölelése és a gyermeki nevetés harmóniája egyesül az otthon melegében és a szülőföld szeretetében. E nap a fény születését ünnepli, amely életet ad, és elhozza a világosság győzelmét a sötétség árnyai felett.

Az ünnepi asztal házi oltárként szolgált, a mellette elfogyasztott étel a könyörgés és a hálaadás szimbóluma volt. Az asztalra dió és fokhagyma került, amit mézbe mártva fogyasztottak. A fokhagyma mágikus eledel, elűzi a betegségeket és az ártó szellemeket. A szoba négy sarkába helyezett egy-egy fokhagymagerezd megvédi a családot a rontástól. Az angyalszárnyra emlékeztető dió áldást, szerencsét hoz, a méz a bűnbánatot, Isten kegyelmét jelképezi.

Az alma mindig is kulcsszerepet játszott az ünnepi asztal díszítésében. A családfő minden egyes vendég számára egy szeletet vágott az ízletes gyümölcsből, így szimbolizálva a közösséget és az összetartozást. Az alma nem csupán egy finom csemege, hanem a bőség és a termékenység megtestesítője is; amikor mindenki együtt élvezi, a család kötelékei még szorosabbá válnak.

A hagyományos karácsonyi menü a régi paraszti portákon igencsak sokszínű volt, tájegységenként változva. Az északi területeken a bableves volt a fő attrakció, míg az Alföldön a halászlé és a mákos tésztás ételek domináltak. Az apró szemű mák és a hüvelyesek nem csupán finom falatok, hanem a bőség és a gazdagság szimbólumai is. A hal, amely ünnepi böjti fogásként szerepel, a kereszténységben mélyebb jelentéssel bír: a megkeresztelt ember és a Jézusba vetett hit jelképe.

A halászlé azóta is megkerülhetetlen része a karácsonyi ünneplésnek, míg a diós-mákos bejgli nélkül a karácsonyi asztal szinte üresnek tűnik. Ha az ünnepi menüt a tradícióink szellemében alakítjuk, kevesebb húsos fogással és szezonális zöldségekkel gazdagítva, nem csupán a kulturális örökségünket őrizzük meg, hanem a környezetünk védelméért is sokat teszünk. Az ünnep lényege nem a bőséges étkezésekben rejlik, hanem abban az értékes időben, amit a szeretteinkkel tölthetünk, körülvéve az étkezés örömével. Az asztalra helyezett méz, dió és fokhagyma nemcsak szemet gyönyörködtető díszek, hanem ízletes falatok is, amelyek a fenséges előételek helyett is megállják a helyüket. A közösen elfogyasztott alma pedig egy szép, szimbolikus gesztus, amely ráadásul senkinek sem árthat.