Sztálinista-e az MTA? Schmidt Mária abszurd vádjáról és a mögöttes megosztási kísérletről A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) az utóbbi időszakban egyre inkább a közéleti diskurzus középpontjába került, különösen Schmidt Mária vádjai nyomán, amelyek szeri
Schmidt Mária írása óriási hullámokat vert a hazai közéletben, mivel súlyos vádakat fogalmaz meg a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) kapcsolatban. A Terror Háza Múzeum főigazgatójaként és több kormányzati pozícióban is dolgozó Schmidt szerint az MTA a sztálinizmus örököse, amely olyan kiváltságokat biztosít az akadémikusoknak, amelyek nem állnak arányban a teljesítményükkel. Véleménye szerint az államnak el kellene távolodnia az MTA finanszírozásától, és vissza kellene venni az akadémiának juttatott ingatlanokat és egyéb vagyontárgyakat, kivéve a székházat.
Az MTA tagjai és munkatársai válaszoltak erre az állásfoglalásra. Egyetemi oktatóként szeretném megosztani a véleményemet, különösen azért, mert Schmidt kísérletet tesz az akadémiai-kutatóintézeti és az egyetemi szféra ellentétbe állítására. Az alábbiakban részletesen elemezni fogom Schmidt legfontosabb állításait, és meg fogom vizsgálni azok tartalmi megalapozottságát.
A sztálinizmus kifejezés az 1930-as és 1950-es évek közötti diktatúrára utal, amely a centralizált döntéshozatalt, a személyi kultusz kiépítését, az eltérő nézetek elnyomását, valamint a média, oktatás, tudomány és egyéb intézmények állami ellenőrzését foglalja magában. Ezen időszak jellemzője volt a politikai tisztogatások és az erőszakos államosítás, iparosítási politikák alkalmazása is. Bár az MTA a kommunista időszak alatt fokozatosan elvesztette politikai befolyását, a rendszerváltozás idején sikerült reformokat végrehajtania, amelyek célja az autonóm és demokratikus működés helyreállítása volt. Ezt a folyamatot sokáig a kormányzati szféra is támogatta. Az utóbbi évtizedekben azonban nem találunk olyan állásfoglalásokat az MTA tagjai vagy osztályai részéről, amelyek bármilyen formában is a sztálinista elvekkel vagy gyakorlattal azonosulnának. Ellenkezőleg, az akadémikusok számos olyan véleménye ismert, amelyek az állami hatalom túlzott gyakorlása és a politika tudományos életbe való beavatkozása ellen emelnek szót. A Schmidt által kritizált akadémikusi állásfoglalás is azt mutatja, hogy az intézményen belül a pluralizmus érvényesül, ami nem mondható el sok más mai magyar közintézményről, például a közmédiáról. A pártállam nyomait inkább más területeken érdemes keresni.
A sztálinizmus vádjának használata tehát történelmileg meglehetősen pontatlan és retorikailag túlzott, hiszen egy pluralizmust gyakorló, autonóm tudományos közösséget próbál összemérni egy elnyomó diktatúrával. Schmidt Mária, aki jelentős közpénzek felett rendelkezik, és történelemmel foglalkozó intézmények valamint projektek vezetője, aggasztó módon súlyos szakmai és érvelési tévedéseket követ el nyilvános megszólalásaiban. Ez nemcsak a szakmai hitelességét kérdőjelezi meg, hanem felveti azt is, hogy mennyire képes szakszerűen irányítani a rábízott intézményeket.
