Fekete István írásait olvasva úgy tűnik, mintha egy különleges élmény részesei lennénk, amelyet akár beavatásként is felfoghatnánk. Idén 125 éve látta meg a napvilágot ez a kivételes író, akinek munkássága mély nyomot hagyott az irodalomban – Mandiner.

"Még tele vagyok a Duna mente képeivel, a nagy folyó soha el nem múló, titokzatos messzeségeivel, amikor már befordulunk az erdőbe, és a rázós út hamar kiveri belőlem a Duna felett járó történelem borongását." - ezzel a mondattal kezdődik Fekete István Rózsakunyhó című elbeszélése.

A Kelemen-hegy és a Szent-Gál-föld közötti erdő mélyén megbúvó házikó egykoron Kittenberger Kálmán tulajdona volt – vagy talán örökölte valakitől, ez már nem teljesen tisztázott. Fekete István is gyakran megfordult itt, különösen 1941 nyarán, amikor is e híres elbeszélését megírta. Valahányszor arra járok, mindig megállok egy pillanatra, hogy ránézzek erre a kis kunyhóra, amely számos emléket őriz.

Ez az érzés sok mindent magában hordoz: a régi túrák emlékét, a múlt színes arcait, a megunhatatlan erdei tájak varázsát, a múltból előbukkanó beszélgetésfoszlányokat, és talán még számtalan más titkot is, amit csak az idő rejtett el.

A kunyhó néhány éve megújult, de mégis szomorú, halott hangulatot áraszt. Talán évente csak egyszer-kétszer nyitják ki, mintha a világ elfeledte volna. Ha folyton nyitva lenne, valószínűleg már régen kirámolták volna a benne rejlő kincseket. Azok az idők, amikor egy erdei menedék bármikor nyitva maradhatott, rég elmúltak. Ma már a vandalizmus és a meggondolatlan tettek árnyéka vetül az ilyen helyekre: kirablás, falfirkák, trágár nyomok a padlón, sőt, néha még a lángok is elérik őket. Számos, jobb sorsra érdemes ház maradt így elhagyatottan, évről évre egyre inkább feledésbe merülve.

Fekete István világában sok rejtély lakozik, s talán senki sem tudja igazán, mit is keres az ember az ilyen eldugott kunyhókban. Miféle vágyak és álmok keringenek az erdei menedékek körül? Azonban talán nem is olyan bonyolult a dolog. Fekete István az idill megteremtője volt, még akkor is, ha életművében felbukkannak olyan események, amelyek az idill fogalmával nehezen összeegyeztethetők. Elég csupán a 1939-ben megjelent Zsellérek című regényére utalni, amelyben éleslátással idézi fel a tanácsköztársaság viharos időszakát, amely bizonyosan nem nevezhető idillinek. Nem mellesleg, a műért cserébe néhány évvel később elismerésben részesült. Ez a regény a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda regénypályázatán elnyerte az első díjat. Érdekesség, hogy ez volt Fekete István második regénye; az első, A koppányi aga testamentuma, 1937-ben látott napvilágot, és ezzel is a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatán első díjat nyert. A kezdés erőteljes volt, kétségtelenül.