**UGYANÚGY, DE MÁS KÉPEN** Giacomo Puccini: Bohémélet / Győri Nemzeti Színház - Revizor - Kritikai Portál A Győri Nemzeti Színház legújabb produkciója, Giacomo Puccini klasszikus operája, a Bohémélet, egy friss és izgalmas interpretációt kínál a jól is

Aligha találunk még egy operát, amely ennyire mélyen gyökerezik a magyar közönség szívében, mint Puccini klasszikus műve, a Bohémélet. Azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon valóban magához a darabhoz kötődünk-e, vagy inkább egy különleges előadás emlékéhez. BÓKA GÁBOR KRITIKÁJA.

A Bohémélet karrierje hazánkban nem éppen simán indult: míg a szerző más alkotásai szinte villámgyorsan megérkeztek Budapestre, a Bohéméletnek kilenc esztendőt kellett várnia. Leoncavallo, Puccini korábbi kollégája és barátja, már sikeresen bemutatta saját, azonos témát feldolgozó operáját az Operaházban, ami valószínűleg hozzájárult a Puccini-mű késlekedéséhez. Így végül csak 1905-ben láthatta a magyar közönség a Bohéméletet.

A bemutatót követően egy olyan különleges sikertörténet kezdődött, amelynek dátuma, 1937. május 11., szinte már-már legendássá vált. Ezen a napon láthatta a közönség Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv lenyűgöző díszleteivel és Márk Tivadar kreatív jelmezeivel azt a produkciót, amely - bár nem ellenőriztem, de valószínűleg világrekordot döntött - a mai napig, azaz nyolcvanhét év elteltével is folyamatosan szerepel az intézmény műsorán. Ezt a jelenséget gyakran „megkerülhetetlen produkciónak” nevezik: bármilyen új Bohémélet, legyen az Budapesten vagy vidéken, képtelenség elkerülni a kapcsolatot e klasszikussal, akár akarják, akár nem.

Azóta is folyamatosan születtek új változatai a Bohémélet című operának Magyarországon. A második világháborút követően a vidéki operajátszás számára ez a mű elengedhetetlen fontosságúvá vált, és az is maradt az évek során. Az elmúlt másfél évtizedben összesen hét új bemutatót láthattunk a magyar színházakban: 2009-ben a Szegedi Nemzeti Színház vitte színre Pál Tamás rendezésében; 2011-ben a Miskolci Nemzeti Színház, Halasi Imre keze alatt; 2012-ben a debreceni Csokonai Színház bemutatója, melyet Nadine Duffaut rendezett; 2016-ban a Magyar Állami Operaház/Erkel Színház színpadán Damiano Michieletto által; 2021-ben ismét a Szegedi Nemzeti Színház, Göttinger Pál rendezésében; 2022-ben a Pécsi Nemzeti Színház, ahol Bozsik Yvette irányította a produkciót; végül 2023-ban a Csokonai Nemzeti Színházban, Szikora János rendezésében. Ez tehát átlagosan kétévente egy új változatot jelent.

A legkevesebb, amit elmondhatunk a szóban forgó előadások többségének kritikáiról, az az, hogy gyakran felmerül: a rendezők nehezen birkóznak meg a kortárs színházi nyelv és Puccini, valamint szövegírói által alaposan megkomponált színpadi cselekvések közötti feszültséggel. Puccini zenéje és zenei dramaturgiája szorosan összefonódik a színpadi realizmussal, így a tőle való eltérés nem marad büntetlen; a kísérletezés gyakran stílustörést eredményez. Amennyiben a rendezők viszont háttérbe szorítják az egyébként érthető újító törekvéseiket, és nyíltan a realizmusra támaszkodnak, akkor gyakran szembesülnek azzal a kihívással, hogy az így létrejött produkció nem éri el a Nádasdy-féle rendezés színvonalát.

Bár a közönség esetleg nem ismeri az 1937-es verziót, a kritikusok (köztük, sajnos, én is) hajlamosak a legújabb produkciók hiányosságait a régivel összevetni. Igaz, hogy fájlalhatjuk, hogy az Operaház közel egy évszázados rendezése még mindig műsoron van, de elengedhetetlen észrevenni, hogy a Nádasdy-féle előadásban a tartalom és a forma páratlan harmóniában találkozik. Még akkor is, ha Nádasdy egykori alkotásának már csupán a romjait látjuk, vagy talán azt sem. Oláh Gusztáv díszletei rendkívüli mértékben alakítják az előadás szerkezetét; a közhiedelemmel ellentétben nem csupán szépségük miatt figyelemre méltók – bár kétségtelenül lenyűgözőek –, hanem azért is, mert mind a négy felvonásban a színjáték igényeihez tökéletesen illeszkedő térbeli megoldásokat kínálnak. Ennek köszönhetően még a karlengető, némafilmes stílus is elfogadhatóvá válik a színpadon, míg más, alaposan próbált produkciók esetében akár hiányérzet is felmerülhet.

Nagyjából ez a helyzet a Győri Nemzeti Színház friss bemutatójával is (mely lényegében megegyezik a debreceni Csokonai Nemzeti Színház tavalyi produkciójával). Szikora János rendezése nem viszi félre a karaktereket, mindenki azt és úgy játssza, ahogy azt elvárjuk - de valami mégsem stimmel. Hát persze: a díszlet! Horesnyi Balázs konstrukciója, érzésem szerint, a négy felvonás közti átállások lerövidítése végett lett olyan, amilyen: ezért van egy emelet a bohémek padlásszobájában - a két utcai felvonásban ugyanis kell a sok szereplő plasztikus mozgatásához, ennek viszont az az ára, hogy az első és a negyedik felvonásban sem lehet szabadulni tőle. Technikai szempontból érthető a megoldás, ez esetben mégis úgy érezzük, hogy nem a rendezés határozza meg a díszletet (mint vélhetően egykor Nádasdyéknál), hanem a díszlet a rendezést. S ez aztán néha félreviszi az egyébként korrekt színészvezetést is: például a harmadik felvonásban Mimi az "emeletről" hallgatja végig Rodolphe és Marcel párbeszédét, melynek végén köhögése akaratán kívül leleplezi jelenlétét. A jelenet logikája itt azt követelné, hogy Rodolphe szaladjon oda Mimihez, hiszen ő akarja megmagyarázni, hogy amit mondott, azt nem úgy értette - ehelyett itt, a díszlet logikájának engedve, Mimi szalad le a lépcsőn Rodolphe karjaiba, ami nem épp hiteles, tekintve, hogy a férfi az imént közölte: a lány meg fog halni. Hasonló döccenők sajnos időről időre elkedvetleníthetnének, ha nem tudnám ugyanakkor, hogy mindaz, amit látok, valójában magasan meghaladja a Győri Nemzeti Színház teherbírási szintjét - legalábbis operai vonatkozásban. Az együttes így is túlteljesít - s mi akkor vagyunk korrektek, ha ezt értékeljük, s csupán jelezzük: a produkció máshol szigorúbb mérce szerint lenne megítélendő.

Az október 31-i előadás, amelyet megéltem, valódi zenei kincseket rejtett magában – bár a színház épületének borzalmas akusztikája miatt minden hangosításra szorult, ami egy opera esetében igencsak kínos helyzetet teremtett. Mégis, a zenei megvalósítás ereje és szépsége átütő volt. A szereposztás páratlan, és igazi élmény volt szemlélni a kiváló egyéni teljesítményeket, miközben örömmel tapasztaltuk, hogy ezek a nagyszerű énekesek ensemble-ként is brillíroztak. Ez a színpadi és zenei összhang kulcsfontosságú egy olyan műben, ahol a közös zenélés és a zenedramatikus fordulatok kiemelt szerepet játszanak. A pontos és precíz megszólaltatásuk pedig valódi kihívás, ami még inkább értékessé teszi az előadás élményét.

Miközben elismerjük, hogy az összegyűlt csapat ebben a műfajban kiemelkedően teljesít, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a feketeöves operarajongók elsősorban Rodolphe és Mimi miatt látogatják a Bohéméletet. Az ő énekesi teljesítményük természetesen kiemelt figyelmet kap. Vámosi Katalin Mimije a szerephez fűződő elvárásokat mind a vokális, mind a színészi szempontból remekül teljesíti; a szép énekhang és az ízléses dallamformálás egyaránt alapélményünkké válik, akárcsak a természetes, nem erőltetett színészi játék. Régi tanulság, hogy egy igazán jó Mimiben a közönség találja meg az érzelmeket, nem pedig ő maga. Körmendy Flórián Rodolphe-ja pedig azért is meglepő, mert a jó tenorok annyira ritkák, mint a jó szopránok. De Körmendy Flórián valóban jó tenor, jó énekes, és alakításában a jó művész jegyeit is megmutatja. Igaz, hogy könnyed lírai tenorjának szépsége önálló örömforrás lehet (még ha meg is kell jegyeznünk, hogy a jövőben talán nem Puccini hőseivel, hanem a repertoár líraibb szerepeivel találkozik majd leginkább), de még inkább öröm számunkra, hogy elegáns dallamformálásával nem csupán a szerelmest, hanem a költőt is hitelesen megjeleníti; ezt a rendkívül fontos, ám gyakran elhanyagolt aspektust a szerepben.

Kendi Lajos Marcelja nem csupán precíz és kifejező éneklésével emelkedik ki, hanem markáns férfiasságával is. Musette szerepében Hagen Orsolya ügyesen elkerüli a közönséges megjelenítést; alakítása révén Musette valóságos emberi lényként lép elénk, nem csupán egy karikatúraként, még ha más temperamentummal is bír, mint Mimi. Schaunard-ként Csölley Martin megbízhatóan támogatja társait, és az első felvonás rövid periódusában, amikor lehetősége nyílik rá, képes saját, önálló karakterét is megvillantan. Endrész Ferenc Colline-ja főként színpadi jelenlétével marad emlékezetes; basszusa még nem teljesen érett és mély, ezért Kabátáriája inkább egy pillanatkép, mintsem a filozófus mélyreható rácsodálkozása az élet nagy kérdéseire. A kisebb szerepek megformálói közül kiemelkedik Schwimmer János is, aki Alcindorként évtizedes tapasztalatával és megszokott stílusával nyújtja a közönségnek a jól ismert karaktert, amelyet a nézők hallható szimpátiájával kísérnek.

A Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskola kórusa szép hangon és profi színpadi jelenléttel illeszkedik a felnőttek együttesei közé. A színház saját zenekara és énekkara közül az utóbbi tisztességesen megküzd feladatával, az előbbi viszont kifejezetten jó teljesítményt nyújt - még ha a figyelemre méltó pontosság mellett a hangzásminőség megítélését a körülmények erősen nehezítik is. Cser Ádám, mint a nyári operaházi Rigolettókban, most is avatott kezű operakarmesternek bizonyul: interpretációjának nemcsak lendülete, de olykor lírája is megérinti a lelket - épp úgy, ahogy testünket a színpadról végtelen mennyiségben áradó műhó.