Fedezd fel Fábián Janka legújabb regényét, amely az Anna-bál köré szövi izgalmas történetét a diktatúra sötét árnyékában! Merülj el a könyv világába, ahol a hagyományok és a politikai feszültség találkozik. Ne hagyd ki a lehetőséget, hogy egy különleges o

A Györöky család utódai ezúttal az ötvenes évek zord diktatúrájának kihívásaival néznek szembe. Fábián Janka legfrissebb regénye egy varázslatos balatoni nyár történetét meséli el, középpontjában a balatonfüredi Anna-bál titokzatos világával és a politikai elnyomás sötét árnyékával. A könyvben felfedezhetjük, hogyan alakítja a család sorsa a személyes és társadalmi kapcsolataikat ebben a nehéz időszakban.

Egy több mint hetven évvel ezelőtti balatoni nyár elevenedik meg Fábián Janka legújabb regényében. 1954-ben járunk, gyereknapkor az utasokkal zsúfolt Pajtás sétahajó elsüllyed a part közelében. Ugyanezen a nyáron nyílik meg a látogatók előtt Jókai egykori villája, és hosszú évtizedek után újra Anna-bált rendeznek a településen. Az esemény ugyan hangulatát és külsőségeit tekintve eltér az előző báloktól, mégis valódi reménysugár, hiszen a diktatúra sötét árnyat vet mindenre. Kolláth Cili, a Györöky família kései leszármazottja is részt vesz az Anna-bálon. Két férfival is megismerkedik, és hamarosan döntést kell hoznia: melyikükkel tudná inkább elképzelni az életét. Az elkövetkező évek Cili számára és az egész országban is a változás reményével kecsegtetnek.

Balatonfüred, 1954. május vége A Balaton partján, a tavasz utolsó napjaiban, a levegőben érezhető a friss virágok illata és a víz lágy hullámainak morajlása. A fák zöld levelei susognak, miközben a nap fénye táncot jár a tó tükrén. Az emberek élénk beszélgetésekkel töltik meg a sétányokat, és a gyerekek kacagása messzire hallatszik. Az időjárás kedvező, a napsugarak melegen simogatják az arcokat, és mindenki érzi, hogy a nyár közeledik. Balatonfüred, e festői kisváros, most különösen varázslatos, hiszen a természet és az emberek harmóniájának színhelyévé vált.

A fiatal lány rutinosan kerülgette a biciklijével a kátyúkat, úgy, hogy közben ügyesen az utat is figyelte maga előtt. Erre kevésbé volt szükség, hiszen Kolláth Cili egy nap akár többször is erre járt, és itt különben sem volt túl nagy a forgalom. A kátyúktól sokkal inkább lehetett tartani, mint más közlekedőktől: főleg kerékpárosoktól vagy néhány lovas kocsitól, fülsiketítő motorkerékpároktól, autóktól a legkevésbé, de a nyári főszezon közeledtével azok is mindig megszaporodtak... de azért nem annyira, hogy veszélyeztessék a biciklisták vagy a gyalogosok testi épségét.

Cili az utolsó, lejtős szakaszon megállt a pedálozással, és felemelte a fejét, arcát a Balaton hűs szellőjébe merítette. Legszívesebben behunyta volna a szemét, és kitárta volna a karjait, mintha éppen szárnyra kapna... Mégsem tette, mert jól tudta, hogy ha valamelyik ismerőse, vagy a rettegett Ilon néni is meglátja, hogy mit csinál, biztosan nem fogja elfelejteni az esetet.

Ahogy megérkezett a nagynénjéhez, Kolláth Ilonhoz, a célja végre teljesült. Leszállt a bicikliről, és egyetlen kézmozdulattal kinyitotta a kaput, míg a másikkal ügyesen tologatta a kerékpárját az udvar irányába. Mint mindig, most is alaposan körülnézett a kertben. Ilon néni keze varázslatos, hiszen a fagyos hónapok kivételével mindig elbűvölő virágok színesítették a kis fehér falú házikó körüli területet.

Kolláth Ilon Cili ifjabb Kolláth György belgyógyász főorvos legfiatalabb testvéreként született, így a családi örökség részeként nemcsak a tudomány iránti elkötelezettségét, hanem a családi kötelékek mélységét is magával hordozta.

Az egyedüli lány a családban, és az egyetlen, aki túlélte a sors csapásait.

Apa és az idősebb öccse, Karcsi bácsi a háború borzalmaiban vesztették életüket, míg a harmadik fiú, aki még gyermeki ártatlanságban élt, egy tragikus baleset következtében távozott. Barátaival versenyzett a biciklijén, ám a szerencsétlen esés következtében olyan súlyosan megütötte a fejét, hogy azonnal életét vesztette. Kolláth nagyapa, aki szintén orvosi hivatással bírt, azonnal észlelte, hogy a helyzet reménytelen, mégis karjába zárta a vérző kisfiút, és elszántan rohant vele a kórház felé. De sajnos, minden igyekezete ellenére már nem tudtak segíteni. A mindössze tízéves fiúcska sírja nem messze található az egykori kúriájuktól, az ősök nyughelyének közelségében. Cili Ilon néni, aki a csodás kertjével büszkélkedett, gyakran segített virágot hozni a sírjára, hogy emlékezzenek a szomorú sorsra, ami őt érte.

Apa és Karcsi bácsi sírja körüli helyzet sajnos ismeretlen maradt számukra, így a virágokat mindig a háborús hősök emlékművéhez helyezték el.

Régen Ilon néni is tanúja volt öccse, a kis Árpád balesetének, amiért állandóan vitába keveredett Cilivel, amikor a lány merész mutatványokat próbált ki a kerékpáron.

- Ilon néni! - kiáltotta a lány, ahogy megérkezett a tornácra, és azonnal belépett a hűvös, félhomályos előszobába. - Ilon néni, itt vagy? - kérdezte kissé bizonytalanul, de ekkor felfedezte a nagynénje neszezését, ahonnan a szoba mélyéből hallatszott. E felé indult, hiszen tudta, hogy a nagynénje ilyenkor rendszerint a könyvével foglalatoskodik, mélyen belemerülve a vaskos jegyzetfüzetébe, szoros figyelemmel a lapokra. - Ilon néni, itt vagyok! - mondta, miközben benyitott a dolgozószobába, és a fejét óvatosan bedugta az ajtón. - Jöttem tanulni, elfelejtetted?

A hatalmas íróasztal mögött egy apró, törékeny nő ült, akinek nagy, fekete keretes szemüvege mögül figyelmesen nézett a lányra. Néhány pillanatnyi csend után, mintha megfontolta volna a szavakat, végül bólintott.

- Ó, dehogyis! Szó sem lehet róla, hogy elfelejtettem - válaszolta, miközben a forgószéket a lány irányába fordította. - A tételek, igaz?

Cili éppen érettségire készült, és Ilon néni, aki a német és magyar nyelv rejtelmeit tanította, megígérte, hogy segít neki a tételek kidolgozásában és elsajátításában. - Gyere, menjünk ki a konyhába! - javasolta Ilon néni, miközben Cili felállt, és finoman simított a szoknyája szegélyén. - Ott sokkal világosabb van, és sokkal kényelmesebb is a tanuláshoz...

- Mit írtál? - érdeklődött Cili, miközben próbálta meglesni a jegyzetfüzet tartalmát. A néni azonban villámgyorsan bezárta a füzetet, és az asztal fiókjába dugta. - Csak nem a regényedet dolgozod ki?

- Dehogy! - vágta rá a néni gyanúsan gyorsan. - Nincs most nekem időm ilyesmire... elmondtam már ezerszer, hogy majd akkor fogom megírni a regényt, amikor nyugdíjba megyek. Az még odébb van... bár ahogy röpül az idő! - Legyintett, és határozott léptekkel a konyha felé indult. Cili követte, és miközben a nő egyszerű fehér blúzának a hátát bámulta, elgondolkodott. Ilon néni már évek óta mondogatta, hogy egy szép napon szeretné regényes formában megörökíteni a felmenőik, a Györökyek, az Ághok, a Szalayak és a Kolláthok történetét. Nehogy az utókor egy szép napon megfeledkezzen róluk! Hát... mindenesetre nem lesz egy vidám történet - morfondírozott a lány. Legalábbis a vége semmiképp! A két bátyján kívül Ilon néni a vőlegényét is elveszítette a háborúban, két éve pedig az édesapja, Gyuri nagyapa is meghalt. "Lassan már csak a nők maradnak a családból!" - sóhajtozott Klári nagymama, habár ez nem volt teljesen igaz. A pesti rokonok között Cilinek voltak fiú másodunokatestvérei - az Auschwitzban meghalt Révészék, Eszter néni és Pali bácsi csodával határos módon megmenekült unokái, Révész Palkó és Zoli.

Cili édesanyja, Márta, az Ófalu szívében található gyógyszertárban tevékenykedett, ahol mindig kedves mosollyal fogadta a betegeket. Lakásuk a Csárda utcában helyezkedett el, csupán egy rövid sétára a piros templomtól, amely a környék jellegzetes ékköve volt. Klári nagymama is a közelben élt, pár utcával arrébb, míg egyedül Ilon néni kis házikója a fürdőtelep szélén állt, a vasútállomás közvetlen közelében, ahol a vonatok zöreje mindig különös hangulatot teremtett.

A régi családi kúria, ahonnan egykor olyan csodálatos kilátás nyílt a Balatonra, régóta romokban hevert,

A felújítás reményei szinte teljesen eltűntek, és senki sem vállalkozott arra, hogy megpróbálja újraéleszteni az épületet. Pénzük nem volt, mindannyian nap mint nap küzdöttek a megélhetésért, és örültek, ha jutott egy falat kenyérre. A községi tanács sem foglalkozott az épülettel, hiszen túl messze esett a Balatontól, és távol minden más fontos helyszíntől is, beleértve még az Ófalut is. Az épületnek nem volt funkciója, így miért is pazaroljanak rá erőforrást? Inkább hagyták, hogy az idő vasfoga végezze el a dolgát, és az évről évre visszatérő fagyok, szelek, esők, valamint a perzselő nap egyre inkább átvegyék az uralmat felette.

Cili néha titokban felkapaszkodott oda, hogy egyedül bolyongjon a megkopott, málló falak között, ahol a szomorúság és a múlt emlékei keveredtek. Ilyenkor elmerült a gondolataiban, és vágyakozva idézte fel azt a rég elveszett világot, amely valaha pezsgő életet élt e falak ölelésében. Az elhagyatott helyszínek és a történelem súlya inspirálta, hogy álmai szárnyra kapjanak, és felfedezze a múlt titkait.

Az ő közvetlen elődei élete különleges történet, hiszen Klári nagymama még abban a kúriában töltötte gyermekkora éveit!

Ez is olyan elképesztőnek látszott!

- Ne pazarold az időt a mélázásra, inkább vedd elő a könyveidet, és induljunk neki! - mondta Ilon néni, éppen hogy visszahozva őt az álomvilágból. Az arca kicsit torzult, ahogy a lány magyarkönyvét felvette - két ujja közé fogva, mintha valami fertelmes, csúszós gilisztát tartana. - Most nézzük meg, mit rejteget ez a kommunista szemfényvesztés.

A néni nem csinált belőle titkot, hogy gyűlöli és megveti az új rendszer minden megnyilvánulását, így a tankönyveit is, de azért - mint oly sokan mások - ő is igyekezett alkalmazkodni, és ezeket használta az óráin, akárcsak most, Cili felkészítéséhez is.

Legfeljebb átlépte azokat a tényleg elfogadhatatlan butaságokat, vagy a "vörös farkakat", amelyek manapság már szinte elkerülhetetlenek minden írásban.

Persze, szívesen! Itt egy egyedi szöveg, amely gyerekeknek szóló elemeket is tartalmaz: --- Egyszer volt, hol nem volt, egy varázslatos erdőben élt egy kis nyuszi, akit Blöki-nek hívtak. Blöki mindig kíváncsi volt, és szerette felfedezni az erdő csodáit. Egy nap, miközben a zöld fűben ugrándozott, találkozott egy színes pillangóval, aki éppen a napfényben táncolt. „Hé, pillangó! Miért táncolsz olyan boldogan?” – kérdezte Blöki. „Mert minden nap új kalandokat hoz!” – válaszolta a pillangó. „Ma például elviszlek a varázslatos virágmezőre, ahol a virágok énekelnek!” Blöki szeme felcsillant, és izgatottan követte a pillangót. Ahogy haladtak, Blöki észrevette, hogy az erdő minden sarkában új barátok várják őket: a mókusok diót gyűjtöttek, a kis madarak pedig szívből énekeltek. Amikor végre megérkeztek a virágmezőre, Blöki megdöbbent az ottani szépségtől. A virágok különböző színekben pompáztak, és amikor a szél fújni kezdett, olyan volt, mintha a virágok énekelnének. „Látod, Blöki! A világ tele van csodákkal, csak nyitott szemmel kell járnod!” – mondta a pillangó. Blöki boldogan ugrott körbe, és megértette, hogy minden nap egy új lehetőség a felfedezésre és a barátságokra. És így, a kis nyuszi és a színes pillangó együtt táncoltak a virágmezőn, miközben a naplemente aranysárga fényével festette be az eget. --- Remélem, tetszik! Ha szeretnél még valami mást, szólj bátran!

Ezeket a megjegyzéseket azonban már rutinosan figyelmen kívül hagyták, és érdekes módon, ennek ellenére a legtöbb szocialista tankönyv mégis kiemelkedő minőségű volt. Az írók mintha titkos mosolyt váltottak volna a tanárokkal és diákokkal, jelezve, hogy ha kellőképpen figyelmesek, a sorok között értékes gyöngyszemekre bukkanhatnak.

- A vizsgán ezeket is szépen mondd el, kérlek - intette Ilon néni Cilit, aki egy kis fintorral jelezte az elégedetlenségét. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a néni figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy most nem lehet kibújni a feladat alól.

Már sokszor hangsúlyoztam: abban a világban élünk, ahol a dolgok folyamatosan változnak. Ez az állapot nem tart örökké... és valljuk be, mostanság talán egy kicsit könnyebb is, mint az elmúlt években, különösen a háború nehéz időszaka után. Alkalmazkodásra van szükség! Főleg neked, kisfiam... még egész életed előtt állsz, nem engedheted meg magadnak a hibázást! Írd meg alaposan ezeket a mondatokat, és ha lehet, szó szerint add elő a bizottságnak. A fejedbe úgysem láthatnak bele, ott azt gondolsz erről, amit csak szeretnél.

Cili csendben hallgatta Ilon néni szavait, és csak egy fáradt vállrándítással reagált. Az igazságot tudta, amit a nagynéni mondott, de valamiért mégis hazugnak és torznak érezte az egész helyzetet. Az érettségi elérhetetlen álomként lebegett előtte, és tisztában volt vele, hogy ha nem hallgat a nagynénire, soha nem valósulhat meg. Már az is csodának számított, hogy felvették a neves veszprémi Lovassy Gimnáziumba, hiszen ő, a Györöky család büszke leszármazottja, aki ráadásul az egyik ősének, Györöky Kálmán feleségének nevét viselte, nem éppen a legjobb hírnévvel indult.

Hogy végül sikerül-e bejutnia az egyetemre, az már egy másik kérdés. A budapesti bölcsészkarra adta be a jelentkezését, magyar-történelem szakon, és azt tervezte, hogy tanári vagy újságírói pályára lép. Családjában mindkét szakmában akadtak példaképek, és ő lelkesen folytatta volna ezeket a hagyományokat – ha a jelenlegi körülmények ezt lehetővé tennék számára.

De ezen a kérdésen még bőven lesz ideje rágódni... Jelenleg az érettségi vizsgájára kell koncentrálnia, és mindent meg kell tennie, hogy a lehető legjobb eredményt érje el, hiszen ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy bejusson az ELTE-re. Pedig még így is komoly kihívás előtt áll, hiszen Cili kimondottan tehetséges tanulónak számít.

Tisztában volt vele, hogy a származása miatt a többieknél jóval nagyobb figyelem és szigor lesz az osztályrésze a vizsgák során.

Másnap az Ilon néni segítségével kidolgozott tételekkel lebiciklizett a Deák sétányra, és letelepedett az egyik part menti padra. Az ölébe tette a jegyzetekkel teli mappát, és mielőtt nekiállt volna a tanulásnak, nézelődött egy kicsit, szemügyre véve a jó időben már most egyre nyüzsgőbb Balaton-parti életet.

Az utóbbi évek során a tó partja és Füred varázsa egyre több látogatót vonzott, mint a méhek a virágokat. A nyári hónapokban a vendégek száma szinte elérte a tömeges szintet, ami számos lehetőséget és kihívást hozott magával. Az egykori, még a múlt században épült elegáns nyaralók, villák és hotelek többsége munkás szakszervezetek birtokába került, míg az újonnan felhúzott, sokszor szürke és fantáziátlan épületek sorra nőttek ki a földből, hogy a megnövekedett keresletet szolgálják ki. A közönség is átalakult: a hagyományosan polgári és arisztokratikus Füred utcáit, vendéglőit és strandjait mostanra főleg a fővárosból érkező gyári munkások töltötték meg, akik között sokan voltak jóravaló, bár egyszerű emberek. A viselkedésük gyakran meglepően kulturált volt, de akadtak közöttük olyanok is, akikről a helyiek csak halkan, suttogva mertek beszélni, mindig óvatosan hátrapillantva, mintha a szavaknak varázserejük lenne. Cili is jól ismerte ezeket a feszültségeket, ám számára a problémák nem csupán a nyaralók köré összpontosultak.